A lőfegyverek elterjedésével a katonai "divat" is változott, hangsúlyos lett az egyenruha, mivel ez alapján lehetett bizonyosan megállapítani azt, hogy hova tartozik az adott katona. Egyben ekkor kezdődött a katonai és civil személyek valóban határozott elkülönítése, és alakult ki a ma is általános meghatározás, miszerint a katonának a harctéren egyenruhát kell viselnie. A XVII és XVIII. században látványos, színes egyenruhák lepték el a hadszíntereket. Ezek előnye abban is mérhető volt, hogy a fekete lőport használó fegyverek használatakor iszonyatos mennyiségű füst termelődött, amely jelentősen rontotta a látási viszonyokat. A színes egyenruhák megkönnyítették még ilyen körülmények között is a célpont azonosítását, viszont ugyanakkor felhívták viselőjükre a figyelmet is.

Hirdetés

Porosz gyalogság formáció; jól látható, feltűnő egyenruha és zászló - klikk a nagy verzióért
Itt pedig egy kritikus ponthoz érkeztünk. A barát - ellenség azonosítás rákfenéje az, hogy egyfelől biztosan meg tudjuk állapítani, hogy ki is áll előttünk, ugyanakkor kiemelkedő fontosságú, hogy eközben az ellenség figyelmét ne keltsük fel. Na most egy rikító vörös, kék vagy sárga egyenruha egyértelműen jelzi melyik oldalhoz is tartozunk, de egyben világítótoronyként hordozzuk messziről elárulva a saját pozíciónkat.


Ismét porosz gyalogság, de ezen a festményen a sorozattűz által gerjesztett füst is látható ami mindkét oldal látását akadályozza - klikk a nagy verzióért
A füst nélküli lőpor megjelenésével a probléma kritikus lett, a fegyverek lőtávolsága jelentősen növekedni kezdett (a huzagolásnak és a hatásosabb lőpornak köszönhetően), ugyanakkor a harctéren a látótávolság már nem volt annyira korlátozva. A brit hadsereg az elsők között látta be, hogy a láthatóság problémájával kezdeni kell valamit, így az évszázados hagyományra visszatekintő vörös egyenruhát egy keki színű váltotta az 1900-as évek végén.


A Gingindlovu-i csata (1879), és a jellegzetes vörös brit egyenruhák


A brit katonák 1901-ben, a Búr-háború idején már kheki színű egyenruhában - klikk a nagy verzióért
I. Világháború

A géppuskák és a lövészárok-hadviselés többé - kevésbé feleslegessé tette a gyalogosok azonosítását. Aki a "senki földje felől" érkezik, az ellenség. Kivéve persze, ha egy roham után a még életben maradtak vonulnának vissza... A taktika is erre épült: ha az egyik fél rohamát sikerült feltartóztatni, akkor utána az addigi védekező fél rontott elő a lövészárkokból, és hajtott végre egy rohamot, az eredetileg rohamozó oldal géppuskásai pedig nehéz döntés előtt találták magukat ilyen helyzetben. A rohamot túlélő bajtársaik még kint vannak, de az ellenség már támad; nos igen, ilyenkor nem nagyon létezik jó döntés. Az azonosítás még valamennyire a sisakok, sapkák alapján megoldható volt az első időkben - például a korai német csúcsos Pickelhaube elég jól felismerhető volt -, de a háború második felében ez is kiszorult.


Brit és német katonák 1914-ben békésen karácsonyoznak a senki földjén. Jól látható azonosítójele egyik oldal katonáinak sincs
A hajók esetén drasztikusabb lett a változás, mivel a zászlók túlságosan is könnyen cserélhetőek voltak, ezért előre lépett az azonosítás terén a hajók sziluettjére való hagyatkozás. Hogy az adott hajónak hány és milyen árbóca/kéménye van, hogy azok hogy állnak, a felépítménye milyen és így tovább. Az áttörést egy kis kézikönyv hozta el, az "All the World's Fighting Ships", amelyet egy tehetséges angol grafikus, John F.T. Jane készített.


John Fredrick Thomas Jane
Eredetileg még 1889-ben a Spithead-ig hadi játékokhoz készített mintegy 100 ábrát az azon résztvevő angol és német hadihajókról, ezen ábrák alapján 1898-ban adta ki az All the World's Fighting Ships könyvet. Ez rövid idő alatt de facto szabvány lett a haditengerészeteknél a hajók azonosítása terén, így minden hadihajón majdhogynem kötelező tartozékká vált. A könyv a hajó-osztályba tartozó hajók neveit és főbb adataikat, páncélzatukat és fegyverzetüket is tartalmazta, így felbecsülhetetlen információforrás volt a harcvonalban tartózkodó kapitányok és admirálisok számára, hiszen rövid úton felmérhették, hogy milyen erejű ellenséggel is állnak szemben. Nem vitás, hogy alapjaiban változtatta ez meg a tengeri hadviselés gondolkodásmódját.


A német Scharnhorst-osztályú páncélos cirkálók adatai a Jane's Fighting Ships 1914-es kiadásában - klikk a nagy verzióért
A Jane's könyvekből egész kis kiadványsorozat lett. 1909-ben megjelent a Jane’s All The World’s Airships, ami a léghajókat és kezdetleges repülőgépeket foglalta össze. A repülőgépek esetén azonban az első világháború kitörése jelentős változásokat hozott. A haditengerészetekkel és a szárazföldi haderőkkel szemben a légi hadviselés nem rendelkezett hagyományokkal. A léghajók esetén a haditengerészeti hagyományokat igyekeztek átültetni, de a régi vágású tisztek új eszközökkel szembeni bizalmatlansága miatt azok nem lettek elnevezve, hanem csak betű és szám azonosítót kaptak, mint például később a tengeralattjárók is.


Az első Jane's kézikönyv a léghajókról és repülőgépekről
A repülőgépek esete azonban más volt. A pilóták általában a közép- és nemesi rétegekből kerültek ki, akik fiatalok és zabolátlanok voltak, ezért például a repülőgépek díszítése terén is sokszor szaladt el velük a ló. A pilóták a gépeiket sokszor a "kötelező" felségjelzést mellett látványos díszítésekkel látták el, egyéniségüket tükrözve.


Részlet a "Die Rote Baron" c. filmből; érdemes megfigyelni, hogy szinte nem látni két azonos festésű gépet...
A feltűnősködés nem zavart senkit, hiszen a légiharcok ekkoriban jellemzően 100 méternél is kisebb távolságban zajlottak, tehát egymás azonosítása ritkán okozott problémát. Ez feltűnő festési szokás azonban az egyre nagyiparibb szintű pilótaképzés és az ezzel együtt egyre nagyobb és nagyobb veszteségek miatt leáldozott a háború utolsó évében.

Folytatjuk

Laptopok Már 49 900 Ft-tól!	E-book olvasók Már 17 043 Ft-tól!	Tablet PC-k Már 23 140 Ft-tól!	LCD monitorok Már 19 800 Ft-tól!
részletek »	részletek »	részletek »	részletek »