A hatalmas erejű cunami, amely a márciusi földrengést követően söpört végig Kelet-Japánon a már régen feltételezett "egybeolvadó" típusú, vagyis az óceánmélyi gerincek által megkettőződő intenzitású szökőár lehetett - derítette ki egy kutatócsoport.

Hirdetés

A kataklizma idején készült műholdképeken nem egy, hanem legalább két óriáshullám látható, amelyek végül kétszeres magasságú vízfallá olvadtak össze, mielőtt partot értek, olyanná, amely hatalmas távolságot volt képes átszelni anélkül, hogy erejéből veszített volna. Az óceán mélyén húzódó hegyvonulatok nyomták egymásba a hullámokat - írja a ScienceDaily. A felfedezés segít megmagyarázni, hogyan képesek a cunamik átkelni az óceáni medencéken, ezzel hatalmas pusztulást okozni bizonyos területeken, míg más helyek érintetlenek maradhatnak. Ugyanakkor a kutatók számára reményt is jelent, hogy a jelenség révén képesek lehetnek a szökőárak pontosabb előrejelzésére.

Az Amerikai Geofizikai Egyesület által rendezett tájékoztatón Tony Song, a NASA Jet Propulsion Laboratory kutatója és C. K. Shum, az Ohiói Egyetem földtudományi karának geodéziaprofesszora bemutatták a felvételeket és az azok alapján készült szimulációkat. "Egy a tízmillióhoz volt az esélye, hogy megfigyelhessük a kettős hullámokat a műholdképeken. A tudósok már évtizedek óta feltételezték, hogy léteznek 'egybeolvadó' cunamik, amelyek egyike például az 1960-as chilei katasztrófáért is felelős, de mindezidáig senki sem tudott megfigyelni ilyen jelenséget" - mondta Song, a kutatás vezetője. "Olyan volt, mintha szellemet keresnénk" - tette hozzá.


Az óceán 3D modellje március 11-én. A vörös vonal mutatja a Jason-1 műhold útját, mely a duplamagas hullám felett haladt végig
Ezúttal a NASA és a Francia Űrügynökség közös műholdja volt éppen a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban, így elkapta a kettős hullámokat, ezzel bizonyíthatóvá vált a létezésük. Shum azt mondta, hogy nemcsak azért tekinthető mindez hatalmas szerencsének, mert egy elméletet igazol, hanem mert kiváló minőségű, részletes, GPS által dokumentált tengerfenéki mozgásokat is rögzített, az így nyert adatok pedig a pontosabb előrejelzésekhez vezethetnek.

A Jason 1 nevű műhold éppen március 11-én járt a katasztrófa felett, hasonlóképpen másik két műhold is, amelyek mindegyike radarvezérelt mélységmérővel is fel volt szerelve, ez néhány centiméteres pontossággal képes mérni a tenger alatti szintkülönbségeket. Minden műhold átkelt a cunami különböző helyei felett. Egyikük 20-30 cm magas hullámokat mért, másikuk - amely a Közép-Csendes-óceáni-hegység felett készített felvételt - már hetven centiméter magasakat.

A kutatók összevetették a tenger alatti hegyvonulatokat a kezdődő szökőár helyszínén. A tengerfenéki hegyrajz különböző irányokban taszítja a kialakuló hullámokat, ezért a cunami pusztítása véletlenszerűnek tűnik. Emiatt a veszélytérképek, amelyek megkísérlik előrejelezni a szökőárok becsapódási pontjait, figyelembe kell vegyék a tengeralatti domborzatot. Korábban ezek a térképek csak az érintett partszakasz közvetlen közelének topográfiáját vizsgálták. A jelen kutatás alapján a tudósok minden bizonnyal képesek lesznek olyan térképek megalkotására, amelyek a teljes tengerfenék domborzati viszonyait számításba veszik, még a parttól távol eső víz alatti hegyláncokat is.