Louis Pouzin a kezdetektől együttműködött azokkal az amerikai szakemberekkel, akik megalkották az ARPANET-et. Köztük volt Larry Roberts, Bob Kahn, Leonard Kleinrock, Steve Crocker, David Walden és Vint Cerf. Hubert Zimmermann úgy vélte, hogy ez a kapcsolat mindkét félnek előnyös volt. Az amerikaiaknak ugyanis lehetőségük volt arra, hogy még egyszer mindent elölről kezdhessenek el, átdolgozhassanak. A franciák pedig tanulhattak a tengerentúli kollégáiktól.

A Cyclade nevű rendszer első tesztüzeme 1973 júniusában kezdődött. 1973 novemberében a csoport már be is mutatta a projektet egy floridai konferencián, majd 1974 áprilisától a hálózat további csomópontokkal és számítógépekkel bővült. Az energiaválságot azonban a franciák is megérezték, ezért a tesztüzemet csupán heti 3 napra engedélyezték. Ez az idő is bőven elegendő volt azonban a csomagalapú adatátvitel tesztelésére. A Cyclade esetében ezt az eljárás Cigale-nak nevezték.

Senki sem bízott ugyanakkor abban, hogy a hálózat képes lesz a stabil működésre. 1974 augusztusára viszont a Cigale meggyőzte a kétkedőket és gyakorlatilag egyfolytában online üzemmódban volt, így a Cyclade-ot összekötötték az NPL-Networkkel. Egy évvel később a tudósok kapcsolatot hoztak létre a European Space Agency (ESA) római központjával, majd 1976 júniusában az EIN-nel. A francia posta 1975-ig magára vállalta a vezetékek kiépítésének költségét.

Hirdetés

Zimmermann szerint a siker titka az volt, hogy ugyan a politikusok csak alig értettek valamit a hálózatokhoz, de hittek az adatbázisok erejében. A Cyclade ugyan végül többre volt képes, például e-mailek küldésére és fogadására is, de akkoriban ez a kontinensen senkit sem érdekelt igazán. Nem úgy az Egyesült Államokban, ahol komoly hatást váltottak ki a Cyclade eredményei és ezek később befolyásolták az internet történetének alakulását.

"Alapvetően több francia szakember is hatással volt a TCP/IP protokoll és a nyilvános internet kialakulására. Gérard LeLann 1974-ben például a stanfordi laboratóriumomban volt. Akkoriban dolgoztuk ki a TCP első részleteit. Ő egy nagy egyéniség volt, éppúgy, mint Hubert Zimmermann" - emlékezett vissza az együttműködésre Vint Cerf. Szintén érdekesség, hogy maga az Internet kifejezés is Louis Pouzin nevéhez fűződik, aki 1974-ben meghatározta a rendszert, mondván ez egy olyan hálózat, amely más független hálózatok összekötésével jön létre.

Az A, a B és a C hálózat összekapcsolásának ötletét Pouzin Catenet-nek nevezte el a latin catena (lánc) szó alapján. Daniel Karrenberg, az Internet Society nevű szervezet elnöke közölte, hogy ez a fogalom megtalálható az Internet Protocol Transition Workbookban is, amely alapján 1983-ban az ARPANET NCP protokollját TCP/IP-re állították át. "Mivel senki sem tudta igazán, hogy miként kellene kiejteni a Catenet szót, így lett belőle Internet" -jelentette ki Karrenberg.

Pouzin azonban másként vélekedett erről a kérdésről. Szerinte ugyanis a franciák előszeretettel hoztak létre olyan új szavakat, amiket görög és latin szavakból vezettek le. 1970-ben a Catenet már nem lehetett sikeres, hiszen megmutatkozott az angol nyelv növekvő elterjedése és fölénye. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy a postai társaságok nem ismerték fel az új hálózatokban rejlő nagyszerű lehetőségeket. Egyszerűen a meglévő szolgáltatásaik bővítésének esélyét látták bennük. Az ő számukra a képlet egyszerű volt: a vonal végére nem egy telefon, hanem egy számítógép került. A Packet Switching őket nem igazán érdekelte. Ugyanezt az álláspontot képviselte a svéd, a dán, a norvég, a finn, a brit, a francia, a német és az olasz posta is. Érdekes módon egyedül a spanyol posta jelentett kivételt, amely Francisco Franco diktátor uralma idején egyértelműen a Packet Switching mellett foglalt állást.

Az első nyilvános spanyol hálózatnak, az RSAN-nak Madrid, Barcelona és Sevilla voltak a fő csomópontjai. A rendszer létrehozásán 1971 óta a Compana Telefónica Nacional de Espana, ismertebb nevén a Telefónica dolgozott. 1974-ben újabb csomópontként Valencia is a hálózat részévé vált. Szintén érdekesség, hogy volt még egy terület, ahol felismerték a Packet Switching előnyeit: a légi közlekedés. A légitársaságok már az 1970-es évektől nagy pénzeket fordítottak saját hálózataik létrehozására. A SITA nevű rendszer például egy egyszerűsített Packet Switching-eljáráson alapult és Hongkongtól Frankfurton át New Yorkig épült ki.

Természetesen az akkori geopolitikai helyzetben szabályozták, hogy honnan hova milyen adatokat lehetett továbbítani. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy egy Párizs és Genf közötti, mai értelemben vett internetes vonal bérlési költsége havi 2000 dollárt tett ki. Az Egyesült Államokban ugyanekkora távolságra egy vonal bérleti díja csupán havi 400 dollár volt. Talán nem véletlen az sem, hogy amelyik kutatóintézet vagy cég csak tehette, megpróbálta a saját hálózatát a helyi posta bevonása nélkül létrehozni. Az USA-ban így a Digital Equipment üzemeltette a DECnetet, a Wang a Wangnetet, a Xerox az XNS-t és az IBM az SNA-t.

Az 1970-es évekre tehát már nem az volt a kérdés, hogy az adatkommunikáció hasznos dolog-e, hanem az, hogy ki tudja kihasítani magának a legnagyobb szeletet az új piaci területből.< A tudósokat azonban egy másik kérdés foglalkoztatta: hogyan kapcsolhatók össze ezek az egyes hálózatok? Ahhoz, hogy az Internetworking valóban működhessen, hirtelen szükség lett egységes nemzetközi távközlési szabványokra. Ez pedig újabb konfliktusok kirobbanásához vezetett.

Laptopok Már 49 900 Ft-tól!	E-book olvasók Már 17 043 Ft-tól!	Tablet PC-k Már 23 140 Ft-tól!	LCD monitorok Már 19 800 Ft-tól!
részletek »	részletek »	részletek »	részletek »