A '60-as években a kontinens saját erőforrásait felhasználva egy közös európai adatfeldolgozó rendszert kívánt létrehozni, az Egyesült Államoktól teljesen függetlenül. Azonban a mai problémák már akkor megmutatkoztak: vitatkoztak a székhelyen, és az országok postai és telefoncégei számára az egész nyűg volt.

- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész -
A Politique de la Recherche Scientifique et Technique (PREST Group) képviselői immár négy éve találkoztak rendszeresen Brüsszelben. A számos általuk elemzett projekt közül kiemelkedett a European Informatics Network (EIN) nevű európai informatikai hálózat létrehozásának ötlete. Az EIN lényege az volt, hogy a kontinens saját erőforrásait felhasználva egy közös európai adatfeldolgozó rendszert hoz létre. A legfontosabb szempont az volt, hogy a rendszer fő elemeit ne az Egyesült Államokból importálják, hanem azokat európai cégek készítsék.

Pierre Aigrain francia fizikus, a PREST elnöke szerint az EIN tíz éven belül elkészülhetett volna. Aigrain 1978 és 1983 között töltötte be ezt a pozíciót. Az új infrastruktúra kiépítésének tervét számos politikus is támogatta és a hivatalnokok is megértették, milyen előnyökkel kecsegtetne az EIN használata. A PREST Group pozitív elemzését a COREPER Group - vagyis az Európai Gazdasági Közösség állandó tagállamainak képviselőit tömörítő bizottság - jóváhagyása követte, majd 1969-ben megszületett a döntés a Cooperation Europeenne dans la Domaine de la Recherche Scientifique et Technique (COST) nevű állandó testület létrehozására.

Az ismert problémák azonban ezúttal is jelentkeztek: hiába sikerült gyorsan megegyezni a COST munkaterületeiről, vita volt a helyszínekről; arról, hogy ki vezesse a testület munkáját; illetve, hogy kik lehessenek tagjai az új bizottságnak. Különösen a német Fritz Hellwig ellenezte azt, hogy a programba más, nem EGK-tagországokat is bevonjanak, mivel már így is hét ilyen állam szerepet kapott a projektben. Ugyanakkor azt kérte, hogy Nagy-Britannia, Dánia, Norvégia és Írország, az EGK-tagságot korábban többször is kérvényező országok viszont kapjanak helyet a bizottságban. Továbbá elképzelhetőnek tartotta három ipari állam, Svédország, Svájc és Ausztria bevonását a programba, mondván ezek az országok hatékonyan hozzájárulhatnak a fejlesztések sikeréhez.

Hellwig kísérlete azonban kudarcba fulladt, ugyanis Svédországon, Svájcon és Ausztrián kívül még Spanyolországot és Portugáliát is meghívták a COST egyeztetéseire. 1971-ben újabb négy állammal bővült a résztvevők tábora: meghívót kapott Finnország, Görögország, Törökország és Jugoszlávia is.

A European Informatics Network (EIN) időközben hivatalosan megkapta a COST Project Eleven nevet. A program célja a következő volt: egy kísérleti számítógépes hálózat felépítése Európa számára és több kutatóközpont összekötése egyetlen hálózattá. A COST elnöke Derek Barber, a brit National Physical Laboratory (NPL) munkatársa lett. A szakember Donald W. Davies matematikus, a Packet Switching-eljárás (csomagkapcsolás) feltalálójának munkatársa volt. Davies az NPL Network megalkotásával bebizonyította, hogy a Packet Switching a gyakorlatban is működik. (A csomagkapcsolt architektúra lehetővé teszi a hálózati kommunikációs eszközök és csatornák időben megoszott használatát több egység között.)


Barber meglepődött a projekt nagyságán és azon, hogy mindenki angolul beszélt. Ez azért is volt fura, mert akkoriban Nagy-Britannia még nem volt az Európai Gazdasági Közösség tagja és az angolt sem tekintették hivatalos nyelvnek a különböző európai tárgyalásokon. A szakember munkacsoportja egy év alatt dolgozta ki az EIN specifikációit. Végül 1971. november 23.-án, az első COST-konferencián hivatalosan is aláírták a European Informatics Network felépítéséről szóló megállapodást. Az eseményen jelen volt Franciaország, Olaszország, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia, Jugoszlávia és az EURATOM képviselője. Az egyezményt két évvel később ratifikálta Hollandia, majd 1976-ban - utolsóként - Németország. A munkák azonban már 1973. február elsején megkezdődtek.

Louis Pouzin francia tudós és a csomag-alapú adatátvitel úttörője szerint ez a ratifikációs csúszás később komoly problémát jelentett, hiszen Németország nem a kezdetektől kapcsolódott be a munkába. Pouzin mondta el azt is, hogy az EIN-programban résztvevő európai cégekkel 1974. október 17-én kötötték meg a hivatalos megállapodást. A kiválasztott vállalatok a francia SESA, a brit LOGICA, az olasz Selenia és a svájci Fides voltak. A rendszer csomópontjainak öt központot választottak ki, ezek a következők voltak: a milánói Centre Rete Europea di Informatica (CREI), a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (ETH), a francia Institut de Recherche en Informatique et en Automatique (IRIA, a későbbi INRIA), a European Communities Joint Research Centre (ISPRA) és a brit National Physical Laboratory (NPL).

Ezek az intézmények képezték a hálózat fő csatlakozási pontjait és hozzájuk kapcsolódott a többi kutatóintézet, ha csatlakozni akart az EIN rendszeréhez. Az öt központ egyenként 100 millió belga frank költséggel számolhatott. A projekthez csatlakozó többi cégnek és intézménynek pedig 13 millió belga frankkal kellett hozzájárulnia a költségvetéshez. Az öt központ kiépítésének költsége mai árakon elérte a 47,5 millió eurót. Minden a program iránt érdeklődő és ahhoz csatlakozó országnak átszámítva 1,2 millió euróval kellett beszállnia. Cserébe megkapták azt a lehetőséget, hogy az internetworking koncepciót tanulmányozhassák, információt cserélhessenek a többi résztvevővel és hozzáférhessenek más kutatólaboratóriumok munkáihoz.

A tervek ambíciózusak voltak, de a megvalósításuk túl sok időt emésztett fel. Pouzin visszaemlékezéseiből kiderül, hogy több probléma is nehezítette a helyzetet. Először is kevés volt a pénz, túl hosszadalmasak voltak a különböző engedélyeztetési és döntési folyamatok és az Európai Postai és Telefontársaságok Egyesülése (CEPT) a kezdetektől ellenezte a kezdeményezést. Utóbbi szervezet képviselői az EIN támogatása helyett inkább egy páneurópai hálózat létrehozásáról álmodoztak. Ők úgy tekintettek a számítógépes szakemberek munkájára, mint valami zavaró barkácsolásra. Csak az alkalomra vártak, hogy megakadályozhassák a kísérletek kibontakozását. Emellett szintén problémát jelentett, hogy más rendszerek is léteztek. Miközben Franciaország hivatalosan támogatta az EIN fejlesztését, Louis Pouzin a Cyclade megalkotásán fáradozott.

Bob Kahn amerikai tudós 1972. október 24.-ét és 25.-ét élete legszebb napjai közé sorolja. Ekkor került sor ugyanis a washingtoni Hilton Szállodában az első Nemzetközi Számítógépes Kommunikációs Konferenciára (ICCC). Kahn feladata az volt, hogy elsőként bemutassa a nyilvánosságnak az ARPANET-et. Ugyanezen a rendezvényen felszólalt Derek Barber, az EIN igazgatója is, aki egy európai hálózat kiépítésére vonatkozó terveket mutatta be.

A washingtoni utcák járókelői aligha sejtették, hogy a Hilton Szállodában éppen történelmet ír néhány szakember. Az újságokat is jobban foglalkoztatta az akkori világválság. Nagy-Britanniában az 1970-as években is más kérdések foglalkoztatták az embereket. Elérte csúcspontját az energiaválság és a papírhiány. Edward Heath akkori brit miniszterelnök éppen ezért kénytelen volt drasztikus intézkedéseket bevezetni. 1974. január elsejétől elrendelte a háromnapos munkahetet, a gyárakban áttértek a heti háromszor 12 órás munkarendre. Utána mindenki hazatérhetett a lakásába fagyoskodni.

Az áramellátást racionalizálták, a legtöbb fűtést lekapcsolták. Szerencsére a válság három hónap múlva véget ért. A számítógépeket fejlesztő tudósok azon kevesek közé tartoztak, akik gyakorlatilag semmit sem éreztek meg az egész krízishelyzetből. Rájuk ugyanis a különleges státuszuknál fogva nem vonatkoztak a szigorú szabályok. Nem is csoda, hogy pont egy brit szakember, Peter Kirstein, a University College London (UCL) munkatársának sikerült az Atlanti-óceánon átnyúló kapcsolatot teremtenie 1973 nyarán és az EIN fejlesztése is folytatódott.

Az EIN tervezésekor a kutatók figyelembe vették nem csak az ARPANET, hanem Donald Watts Davies tapasztalatait is. Emellett volt még egy forrás, a francia Cyclade-projekt, amelyen Louis Pouzin és munkatársai már 1972 óta dolgoztak. Pouzin egykori kollégája, Hubert Zimmermann elmondta, hogy a francia tudós egy az ARPANET-re és az NPL-Networkre nagyon hasonlító hálózatot akart létrehozni. Pouzin meggyőzte az akkoriban a Franciaország elhagyásának gondolatával kacérkodó Zimmermannt, hogy maradjon és segítsen neki.