Az LCROSS küldetés által felkavart felszíni anyag is megerősítette a Hold vizének létezését. A bő egy hónappal ezelőtt bekövetkezett becsapódás elemzései szerint jelentős vízmennyiség található égi kísérőnk sarkvidékeinél, ami fontos lehet a jövő emberi expedíciói számára.

A becsapódó szonda célpontjául szolgáló, a Nap fényétől és hőjétől tartósan elszigetelt kráterek a Naprendszer leghidegebb helyei közé tartoznak, melyekről régóta feltételezik, hogy jelentős vízkészleteket halmoztak fel. A víz jelei utáni kutatás legújabb fejezetében a NASA LCROSS küldetésével ütközési pályára állított egy rakétafokozatot az egyik ilyen déli-sarki kráterrel, a 98 kilométer széles Cabeusszal. Az október 9-én lezajlott becsapódás anyagkilökődést generált, aminek az észlelése nem igazán úgy sikerült, ahogy azt az űrügynökség tudósai eltervezték, a kilökődött törmelékfelhő ugyanis nem lövellt elég magasra, így a földi műszerek elől egy magas hegygerinc eltakarta. Szerencsére a rakétafokozatot négy perces késéssel követő LCROSS szonda tiszta képet kapott a kilökődött anyagról, amelyet műszereivel ultraibolya és infravörös fényben is megvizsgált, a színképek elemzése pedig egyöntetűen bizonyította a víz jelenlétét.

"Azért vagyok ma itt, hogy elmondjam önöknek, igen, vizet találtunk. Nem csak egy keveset. Jelentős mennyiségre bukkantunk" - vezette be az eredmények ismertetését Anthony Colaprete, a NASA Ames Kutató Központjának munkatársa, az LCROSS főfelügyelője.

Bár a kráterből felkavart víz teljes mennyisége bizonytalan, az LCROSS űrszonda több mint 100 kilogrammot észlelt a törmelék felhő általa megvizsgált részében. A kráter vízkoncentrációjának becsléséhez a becsapódás részletesebb modellezésére lesz szükség. Messze nem ez az első bizonyíték, hogy a sarkvidéki kráterek vizet rejtenek. A kráterekből visszaverődő radarjelek már 1994-ben is erre utaltak, az amerikai Clementine űrszonda felfedezését 1999-ben a Lunar Prospector neutrontérképei is megerősítették, melyekből jól lehetett látni, hogy több kráter rendkívül gazdag hidrogénben, csupán az nem volt biztos, vajon ez a hidrogén vízmolekulákhoz köthető, vagy valamilyen más formában van jelen az égitesten.


Az LCROSS spektrális mérései lezárhatják az esetet. "Úgy vélem, a mérések kétértelműsége miatt nem volt szilárd megegyezés a tudományos társadalomban arról, hogy a hidrogén valójában vízből ered. Az LCROSS egyértelművé teszi a felfedezést" - nyilatkozott a New Scientistnek Greg Delory, a Berkeley Egyetem tudósa, aki mellesleg nem tagja az LCROSS csapatnak. A kutatók most már megpróbálkozhatnak ennél nagyobb kérdések megválaszolásával is, tette hozzá Delory. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy honnan érkezett a víz. Az egyik lehetséges, jó ideje feltételezett forrás a magukban vizet hordozó üstökösök, amik becsapódtak a Holdba. Ezt különböző, az üstökösökre jellemző szénalapú összetevők észlelésével lehetne bizonyítani. Az LCROSS mérései több spektrális utalást is tettek ezekre, pontosabb következtetéseket azonban csak a további elemzések után lehet leszűrni.

Egy másik lehetőség, ami a holdi víz felfedezésének szeptemberi bejelentésekor látott napvilágot, hogy a víz forrása a napszél, valamint a kőzetek és a talaj kölcsönhatása. A kőzetek és a regolit megközelítőleg 45 százalékban oxigénből áll, ami elsősorban szilikát anyagokkal keveredik. A napszél főként protonokból, vagyis pozitív töltésű hidrogénatomokból áll. Ha a fénysebesség harmadával száguldó protonok elég erővel csapódnak a holdfelszínbe, képesek szétszakítani a talaj oxigénkötéseit. Az így keletkező szabad oxigén jó eséllyel alkothat vizet a szabad hidrogénnel, igaz csak egészen kis mennyiségben. A kutatók szerint a Deep Impact szonda által megfigyelt napi víz/hidroxil körforgás lehetővé teheti a hidroxil és a hidrogén vándorlását a sarkvidékek felé, ahol felgyűlhetnek a napfénytől elzárt területeken, mint például a Cabeus kráterben.