Kiadó: Capcom
Fejlesztő: GRIN
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Windows XP SP2/Vista, Intel Core 2 Duo E4600 (2.4 GHz) / AMD Athlon64 X2 5200+, 1,5 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Windows Vista, Intel Core 2 QUAD Q6600 (2.4 GHz) / AMD Phenom X4 9500 (2.2 GHz), 2 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Prototype, Spiderman: Web of Shadows
Kategória: külsőnézetes akció

A Capcomról köztudott, hogy szeret minél több bőrt lehúzni a játékairól (ennek ellenére mégis az egyik legmerészebb kiadó, aki nem fél új ötletekkel próbálkozni), így kicsit fura, hogy a maga idején nagy népszerűségnek örvendő Bionic Commando folytatására húsz évet kellett várni. A kiadó végül úgy érezte, hogy eljött az idő "Rad" Spencer következő bevetésére, és megbízták az Advanced Warfighter szériáról ismert GRIN-t az elkészítésével. Kisebb-nagyobb csúszások után végre megjelent a játék, mi pedig most megnézzük, leveri-e a hosszú évek alatt a nosztalgia által egyre magasabbra állított lécet.

A történet az eredeti játék (illetve a tavaly érkezett "kedvcsináló" remake, a Bionic Commando: Rearmed) eseményei után pár évvel veszi fel a fonalat: a kormány időközben úgy döntött, hogy a bionikus implantátumok túl nagy erőt adnak a katonák kezébe (lábába, egyéb amputált testrészébe), így mindenkit lefegyvereztek, az ellenállókat pedig börtönbe csukták vagy kivégezték. Főhősünk, Nathan Spencer éppen a villamosszékre vár, amikor felbukkan egykori mentora, "Super" Joe és felajánlja neki a szabadságát, meg némi információt rég eltűnt feleségéről, ha cserébe elintéz egy városnyi bionikus terroristát. Spencer morog, üvölt, majd morog még egy kicsit, de elfogadja az ajánlatot, visszakapja a karját, és szabadon engedik a terroristák által atommal lerombolt, majd megszállt városban.


A felütésből már látható, hogy az előd enyhén komolytalan náci-irtásához képest a hangulat sokkal sötétebb lett, de sajnos ez nem áll jól a játéknak. A tartalom "felnőttes, komoly, elgondolkodtató" helyett inkább olyan lett, mint egy tizenhárom éves srác képzelgése arról, hogy milyen lenne szuperhős kommandósnak lenni: Spencer a halálsoron töltött évek alatt nagyon laza dreadlockokat növesztett, sokat üvölt és nagyon dühös… Már csak azt vártam, hogy mikor csap be maga után egy ajtót azt üvöltve, hogy "Utállak, apaaa!". Persze érthető, hogy nem rajong túlságosan a kormányért, ami elárulta, de ezt talán lehetne kevesebb nyavalygással is tálalni.

A történet is több sebből vérzik, kezdve a "leszereljük a bionikus katonákat, mert túl erősek az implantátumaik"-szituációval: mintha egy hadsereg egyszer csak úgy döntene, hogy többet nem használ tankokat, mert a bennük tartózkodó katonák túlságosan védve vannak az ellenségtől. Ennél azonban csak lejjebb vezet az út, a játék végén pedig egy olyan fordulatot húznak elő az írók, aminél erőltetettebb, hiteltelenebb, nevetségesebb felfedezést rég láttam bármilyen médiumban. A karakterek pedig olyan röhejesek, hogy némi kikacsintással egész jó paródiák lettek volna, de sajnos teljesen komolynak szánták őket.


A főhős nyavalygásait már említettem, Super Joe "olyan vagy, mintha a fiam lennél, de az állam érdekében gondolkodás nélkül a halálsorra küldelek"-jelleme is azonnal ismerős lesz mindenkinek, de a prímet a küldetésünkért felelős másik parancsnok viszi, aki olyan - felelősségteljes, sokat tapasztalt katonához illő - beszólásokkal örvendeztet meg, mint a "Spencer, próbáljon meg nem belehalni a következő küldetésbe! De azért ne igyekezzen nagyon!"

A történet tehát nagyon taszítóra sikerült, de szerencsére nem is ezért vártam a játékot, hanem mert az utóbbi idők jobban sikerült Pókember-játékai óta tudjuk, hogy felhőkarcolók között lengedezni nagy élmény, és a Bionic Commando pontosan ezt ígérte. Ezt pedig szerencsére sikerült is megvalósítani, és Spencerrel lengedezni az épületek és fák között kiváló móka. Ráadásul gyakorlatilag mindenbe bele tudunk kapaszkodni a műkarral, aminek köszönhetően még egy félresikerült ugrást is pillanatok alatt látványos légi bemutatóvá lehet alakítani, ami sokat ad az élvezeti értékhez (minimális gyakorlással már nagyon menőnek érezhetjük magunkat).