Az 1960-as években számos európai számítógépgyártó létezett már, de az IBM ellen egyiküknek sem volt sok esélye. Joggal merülhet fel sokakban a kérdés, hogy vajon miért nem sikerült már az 1960-as években egy olyan európai számítógépes ipart létrehozni, amely eredményesen vehette volna fel a versenyt az amerikai cégekkel? A válasz rendkívül egyszerű: a britek és a franciák is saját úton indultak el és az együttműködés hiánya miatt végül lépéshátrányba került a kontinens.

- I. rész - | - II. rész -
Az 1960-as években az IBM egyeduralkodó volt a világ számítástechnikai piacán. A Nagy Kék piaci részesedése elérte a 70 százalékot és az óriáscég már Nyugat-Európa meghódítására készült. A szakemberek érdeklődését leginkább a harmadik számítógép-generáció, az 1964. április 7-én bejelentett IBM/System 360 keltette fel, amely egy évvel később jelent meg a piacon. Egy politikai döntés azonban teljesen más irányba vitte a folyamatokat, mint ahogy arra sokan számítottak. 1969-ben ugyanis kartelleljárás indult az IBM ellen. A vád: a cég a jövőben uralni akarja a kis- és közepes vállalkozások számítástechnikai piacát.

Európa vezető szakemberei a hír hallatára új erőre kaptak. Arra gondoltak, hogy így talán egy európai számítógép megépítésével méltó konkurenciája lehetnének az amerikai cégnek. Az 1964-es és azt követő néhány év azonban több okból sem kedvezett egy ilyen programnak. A francia Bull vállalatnak komoly nehézségekkel kellett szembenéznie és 1964-ben el kellett adnia többségi részvényeit a General Electricnek. A brit számítógépgyártóknak általánosságban jó hírük volt, de volt egy komoly probléma: Nagy-Britannia nem volt az Európai Gazdasági Közösség (EGK) tagja. Az EGK akkoriban Franciaországból, Németországból, Olaszországból és a Benelux-államokból állt.

Ha mindez nem lett volna elég, úgy komoly fejtörést okozott a kutatóknak az is, hogy a program 5 milliárd dollárba került volna. Ez az összeg mai pénzre átszámítva kb. 33 milliárd dollárnak felel meg. A legnagyobb problémát azonban az akarat és az idő hiánya jelentette; egyedül a britek próbáltak harcolni. Az International Computers and Tabulators (ICT) 1964-ben piacra dobta az 1900-as sorozatot, majd az English Electric is megjelent 1967-ben a System 4 készülékkel.


A fiókokban már készen voltak egy harmadik generációs számítógép tervei, de az IBM terveinek bejelentése összezavarta a döntéshozókat. Legalábbis ezt írta ICL and the Evolution of the British Mainframe című cikkében Martin Campbell-Kelly, a Warwicki Egyetem munkatársa. Campbell-Kelly úgy vélte, hogy legkésőbb 1967-re minden résztvevő számára világossá vált: a különböző modellek elkészítésével az európai gyártók nem az IBM-re, hanem saját magukra és az európai iparra gyakoroltak nyomást. Utóbbi ugyanis el volt foglalva a belső harcaival, a brit piac pedig gyakorlatilag megfulladt.

A szigetországiak még mindig nem estek pánikba. Azonnal megszületett a javaslatuk: egyetlen vállalattá vonják össze az összes helyi számítástechnikai céget. A folyamat már 1968-ra lezárult, így tűnt el többek között a Ferranti, az English Electric, az Elliott Brothers és a Leo Computers. Az új konszern neve International Computers Limited (ICL) lett. Az ICL azonnal 25-30 millió fontos állami tőkeinjekciót kapott egy új számítógép-sorozat kifejlesztésére és megépítésére. Az összeg ma 400-480 millió eurónak felelne meg.


Az új vállalat az IBM után gyakorlatilag a világ második legnagyobb számítógépgyártójának számított, legalábbis, ami az alkalmazottak számát illetően. Az IBM-nél akkor 37 500-an, az ICL-nél 34 000-en dolgoztak. A vállalat helyzetét azonban számos tényező súlyosbította: akkor került sor az energiaválságra, az 1971-es brit választásokra és belső viszályok is előfordultak. A 2900-as első széria így csak két év késéssel, 1974-re készült el. Harold Wilson brit miniszterelnök javíthatatlanul optimista volt. Nem csak a saját országának akart jót, azt remélte, hogy az Európai Gazdasági Közösség is jobb helyzetbe kerül és végül felveszik az EGK-ba Nagy-Britanniát.

Az első javaslat 1961-ben Charles de Gaulle francia elnök ellenállásán bukott el. De a többi európai állam nem repesett az ötletért és inkább saját programokat indított. A francia kormány 1966-ban meghirdetett projektje a Plan Calcul nevet viselte. Annyiban hasonlított a brit modellre, hogy célul tűzte ki a nemzeti számítástechnikai ipar átszervezését. Az ICL-re adott francia válasz a Compagnie Internationale d'Informatique (CII) volt. A Plan Calcul keretében 1967 és 1980 között négy részletben a francia állam összesen 3 milliárd frankot (mai áron 457 millió eurót) juttatott a helyi számítógép gyártóknak. Ez az összeg azonban nem tartalmazza a CII veszteségeit, amelyeket szintén a francia állam finanszírozott.


De Gaulle 1967-ben ismét nemet mondott a közös programra és Nagy-Britannia felvételére az Európai Gazdasági Közösségbe. Peter Kirstein brit tudós szerint a döntéseket politikai és nem gazdasági alapon hozták, s ezek határozták meg végül az európai technikai fejlődés irányát és helyzetét. Nem utolsósorban pedig a büszke de Gaulle makacs ellenállása akadályozta meg egy európai számítógépes hálózat kialakítását.

Az Egyesült Államokban viszont már 1969-ben működött az ARPANET és nem tartott sokáig, hogy a hálózat Európára is kiterjessze a befolyását. Az ARPA és egy európai ország között először 1973-ban jött létre adatkapcsolat. Az Oslo közeli Kjellerben lévő Norwegian Seismic Array (NORSAR) Kutatóintézetben azért csatlakoztak az ARPA-hoz, hogy így továbbíthassanak szeizmográfiai adatokat az USA-ba. Javában dúlt a hidegháború és az Egyesült Államok minél gyorsabban információkat akart szerezni a szovjet atomfegyvertesztekről.< Kirstein, aki akkor a Londoni Egyetem Kollégiumában dolgozott,mindenesetre történelmet írt, hiszen 1973-ban ő hozta létre az ARPANET-tel az első nemzetközi polgári kapcsolatot, amit hosszú távra terveztek és amit nem felügyeltek a fegyveres erők.