Valamivel több mint 20 éve, 1988. szeptember 30-án nagyot néztek a Pravda olvasói. A kommunista párt napilapja a második oldalon valami egészen különöset tett közzé, az újságban megjelent fénykép az amerikai űrsikló akkor már ismerős vonalait tükrözte vissza, a gép szárnyain azonban orosz felségjelek díszelegtek. Ez volt az a pillanat, amikor bizonyosságot nyertek az űrsikló orosz másolatáról évek óta keringő híresztelések.

A hivatalos szovjet sajtó sietve leszögezte, hogy a külső hasonlóság ellenére az orosz változat, a Buran, azaz "hóvihar", jobb és alkalmasabb az űrrepülésre mint amerikai társa, aminek bizonyítására napokon belül sor is került. 1988. november 15-én az új űrsikló, mit sem törődve a bajkonuri kilövőállást ostromló szelekkel és hófelhőkkel, egy hatalmas Enyergija rakétához csatolva végigdübörgött a komor hajnali égbolton.

Három óra és két földkörüli kör megtétele után a 100 tonnás űrjármű tökéletes landolást hajtott végre pár kilométerrel a kilövőállásától. Az erős szelek ellenére, amiben az amerikai űrsikló meg sem kísérelne bármilyen fel- vagy leszállási manővert, a Buran mindössze 3 méterrel tért le a kifutópálya középvonaláról, úgy hogy a műveletet teljes egészében a földi irányítóközpont biztonságos közegéből vezényelték le a gép "pilótái".

A Buran repülése több mint 600 szovjet intézet erőfeszítéseire tette fel a koronát, melyek 1976 óta folytak teljes titoktartás által övezve. A diadalmas leszállás után a szovjet sajtó az űrkutatás új korszakának eljöveteléről cikkezett, azonban már akkor is voltak olyan hangok, melyek szerint ez volt a Buran első és utolsó repülése.

A NASA-val ellentétben a szovjet tervezők sosem dédelgettek túlzott illúziókat a hagyományos rakéták kiváltásáról az újrahasznosítható űrsiklóval. A Buran egyértelműen az amerikai kezdeményezésre adott válasz volt. A szovjetek sokáig katonai alkalmazásokat sejtettek az amerikai űrsiklóval kapcsolatban, nem is alaptalanul, a fejlesztést ugyanis a Pentagon is árgus szemekkel kísérte. Nem sok idő kellett azonban az USA katonai direktívájának, hogy feladja az űrsiklóval kapcsolatos terveit, még csak a kémműholdak feljuttatására sem tartották optimális megoldásnak. Az orosz űrvezetők azonban továbbra is azt sulykolták az újságírókba, hogy az amerikai űrjármű rendelkezik egy titkos képességgel - észrevétlenül "besiklik" a Föld légkörébe akár Moszkva fölött is, ahonnan atombombákat szórhat szovjet célpontokra. Mondták mindezt annak ellenére, hogy a lehetőséget a józan ész mellett még a szovjet fizikusok is kizártnak tartották.


Az egyetlen repülés utolsó mozzanatai. A Buran biztonságos landolást hajtott végre a kifutópályán
A Buran főtervezője, az ukrán Valentyin Glusko azonban aligha próbálta meggyőzni a Politikai Bizottság háborús uszítóit az űrsikló fegyverkénti alkalmazásának megkérdőjelezhetőségéről, pedig Glusko egyike volt a szovjet rakétatudósok első generációjának, akik az 1930-as években Konsztantyin Ciolkovszi - az űrrepülés egyik atyja szárnyai alatt kísérleteztek. Akárcsak kortársai többségét, őt sem foglalkoztatta a fegyverek tervezése. Az ő álma sokkal inkább egy állandó holdbázis megépítése volt, a Hold-verseny elvesztése után azonban a szovjet vezetőknek nem sok kedvük volt egy újabb nagyszabású űrprogramhoz.

Ezért próbálta meg Glusko meglovagolni a hidegháborúval és az amerikai űrsikló bevetésével kapcsolatban kialakult paranoiát, hogy visszaterelje a szovjeteket a Hold irányába, de a Mars meghódításának gondolata is ott motoszkált benne. Glusko nagyon ügyelt arra, hogy a szovjet űrsikló projekt ne legyen az amerikai egyszerű koppintása, az USA űrrepülőgép-rendszere túl speciális, alkotóelemei csak együtt érnek valamit. Az ukrán tervező egy szárnyas űrrepülőt (Buran) javasolt, egy teljesen önálló rakétával (Enyergija), ami bármilyen teher szállítására alkalmas, beleértve a holdkompokat, orbitális vontatókat, vagy akár egy Mars expedícióhoz szükséges komplexum darabjait is.

Glusko taktikáját dicséri, hogy végül a Kreml vezérei azzal együtt elkötelezték magukat a hatalmas pénzügyi és emberi erőforrásokat igénylő feladat mellett, hogy felhasználásáról valójában csak homályos sejtéseik lehettek. Nem csoda, hogy az egész projektet hosszú halogatások és költségvetés túllépések jellemezték. A Buran azonban mégis megjelent a színen, a hidegháború utolsó felvonásában, háttérben a roskadozó szovjet gazdaság színfalaival. Az első repülést mindössze egy évvel követte a berlini fal lebontása, aminek kapcsán a Szovjet Hadügy Minisztérium sokkal inkább a Kelet-Európából kivezényelt több ezer katonájának elhelyezésén törte a fejét, mintsem egy földkörüli pályán keringő rakétaelhárító platformmal vagy gyilkos műholdak pályára állításával foglalkozott.

A Szovjetunió 1991 decemberi összeomlása végleg megpecsételte az Enyergija-Buran rendszer sorsát. Még egy reménysugár feltűnt ugyan a gyorsítórakéta számára, amikor Oroszország bekapcsolódott a Nemzetközi Űrállomás (ISS) építésébe, az Enyergija azonban nem jutott szerephez, pedig támogatói szerint alkalmazásával sokkal gyorsabb lett volna az űrállomás építése, mint a több tucat amerikai összeszerelési küldetéssel.

A 90-es évek közepén egy repülésre kész Burant csatoltak egy teljesen összeszerelt Enyergija rakétára Bajkonur 112-es épületénél. A látványosság, ami inkább egyfajta emlékmű volt, rengeteg újságírót és turistát vonzott az űrlétesítménybe. Idővel azonban a Burannak otthont adó létesítmény is megadta magát az idő és az időjárás viszontagságainak. A 112-es épület tetőszerkezete áteresztette a vizet, így az esős napokon jókora tócsák jelentek meg az Enyergija rakéták alatt. A létesítmény fenntartója 2001-ben a pénztelenségre panaszkodott, amikor az újságírók a tető állapotát kérték számon. Végül egy szerelőcsapat, a jelentések szerint nyolc fő 2002 május 12-én felkapaszkodott a hatalmas tetőre. Szemtanuk beszámolója szerint helyi idő szerint 9 óra 20 perckor az egész építmény megremegett, mintha földrengés rázta volna meg, hatalmas törmelékdarabok záporoztak a magasból, végleg összezúzva a szovjet űrprogram utolsó vívmányát.


A szomorú vég. A Buran a 112-es épület romjai alatt
Az Enyergija-Buran program azonban tartós örökséget hagyott maga után. Az üreges kilövő létesítmények és a korszak legmodernebbnek számító vezérlő központja nagy segítség volt a későbbi orosz űrprogram és Oroszország nemzetközi partnerei számára. Az Enyergija-Buran számára kifejlesztett rakétatechnológia más kilövőegységekben élt tovább. A hatalmas RD-170 hajtómű, amit eredetileg az Enyergija első fokozatához fejlesztettek ki, ma az ukrán Zenit rakétákat hajtja, összébb zsugorított leszármazottjai, az RD-180 és RD-190 az amerikai Atlas hordozórakétában és Oroszország új generációs Angara rakétáiban dolgoznak, utóbbiak 2010-ben váltják fel a jelenlegi rakétákat.

Bár az amerikai űrsiklók is hamarosan a Buran sorsára jutnak, azaz múzeumi látványossággá válnak - remélhetőleg a plafon nem szakad majd rájuk - a jövőbeli Hold-expedíciók tervei újra fellendíthetik a szuper nehéz hordozórakéták koncepcióját az Atlanti-óceán mindkét oldalán.