Ahhoz, hogy a fotós ki tudja fejezni mondanivalóját fotóival, szükség van bizonyos alapvető ismeretekre. Induló cikksorozatunk első része a tájképfotózás technikai alapjaival foglalkozik.

Hirdetés

Különösen a digitális fotózás elterjedése óta hihetetlen mennyiségű fotó készül naponta a világon, a fotózás népszerűbb mint valaha. Az ily mértékű kommercializálódás új problémákat vet fel. Sokan ismerjük azt a gyakran hangoztatott felfogást, miszerint "mi olyan bonyolult ebben, csak belenézünk és kattintunk". Előfordul, hogy az ilyen "technikával" készült fotó esetleg jó is lesz, ez azonban ilyenkor leginkább csak a véletlen műve. Azonban önmagában az a tény, hogy valaki fotót készít, többnyire azt jelenti, hogy ki akar valamit fejezni, és meg akar valamit örökíteni, mivel a kettő összefügg.

A kezdő vagy amatőr fotós gyakran kerül zavarba, ha a fotózásban járatosabb, esetleg profi vagy művész fotóstól kér tanácsot, vagy kikéri véleményét az általa készített alkotás kapcsán. A két ember ilyenkor általában nem érti egymást. Ennek oka, hogy nem egy nyelvet beszélnek. Most induló cikksorozatunk azoknak próbál irányt mutatni, akik szeretnének megismerkedni a fotózás technikai alapjaival annak érdekében, hogy egy kicsit megismerjék a fotózás formanyelvét, hogy a kezükben lévő technikai eszköz sajátosságaival, műszaki lehetőségeivel és korlátaival tipikusan milyen módon lehet kifejezni a leggyakoribb mondanivalókat.

Ebben a sorozatban nem lesznek mélyreható technikai ismeretek, és távolról sem próbálja majd felölelni az ismeretek teljességét. Célja csupán az, hogy egy nyelvet beszéljünk, ismerjük az alapokat. Ezektől később természetesen el lehet, és el is kell térni, ahhoz azonban hogy ennek értelme is legyen, előbb meg kell ismerni azokat - hogy legyen mitől eltérni.

Az első rész a tájképfotózással foglalkozik. Erről általában az a felfogás, hogy ha tudatosan vagy véletlenül elénk tárul egy természeti táj, csupán a szépsége miatt késztetést érez a fotós, hogy lefényképezze. Ennél azonban rendszerint többről van szó, pusztán az esztétika nem jelent sokat. Leginkább akkor kattint a fotós, ha a látvány benne valamilyen érzelmeket gerjeszt.


Jelen esetben maradjunk az alapoknál, feltételezzük, hogy a táj szép, és a fotós jól érzi magát, és maga a látvány és a fotósban lévő emlékek, érzelmek keveredése pozitív reakciót vált ki belőle. Ilyenkor mielőtt fotóznánk, teljes egészében nézzük és élvezzük a tájat. Nem ragadunk ki belőle egy részletet, csak az ezüsthídat, vízesést vagy a hegyoldalban megbúvó házikót. Éppen ellenkezőleg - kitágul a látókörünk, mindent be akarunk fogadni, úgy ahogy van. Hatnak ránk a távolságok, a nagy tér, és szeretnénk ha fotóinkon is - amennyire lehet - ezt látnánk.

Egyik fontos szempont ilyenkor a lehető legnagyobb mélységélesség, mivel teljes egészében szükségünk van a tájra, a közel és távol elhelyezkedő képelemeket egyaránt élesen szeretnénk látni. Ha egy képen valamely terület életlen vagy mosott, onnan a figyelem automatikusan elterelődik egy jól látható, érthető területre. Létezik olyan eset is - mint például a portréfotózás - ahol a mosott háttér fontos elem, jelen esetben azonban ennek ellenkezője a cél.

Alapvetően abból kell kiindulnunk, hogy minél szűkebb az optikában a rekesznyílás annál nagyobb mélységélességet tudunk elérni. A nagy mélységélességet ugyanis a lencse felületének csupán középre eső részének használata okozza, ennek technikai okai vannak. Egy fényképezőgépen például az f2 és f11 közötti értékek között a nagyobb érték jelenti a kisebb rekesznyílást. Fókuszálunk, és minél kisebb a rekesz, annál nagyobb a fókuszponttól mindkét irányba számított éles terület.

Tájképfotózáskor tehát a lehető legszűkebb rekeszt használjuk, aminek értéke egyébként a különféle fényképezőgép típusok esetében változó. A filmes gépek optikái esetében szintén technikai okok miatt magasabb, például f16 is lehet (milyen jó is volt régen). A digitális gépek esetében ekkora érték nincs, jóllehet ezeknél a gépeknél a filmet egy elektromos képérzékelő helyettesíti, melynek mérete és elhelyezkedése különbözik a hagyományos fényképezőgépekétől. Emiatt a digitális gépek esetében alapvetően nagyobb a mélységélesség, ami (jelen esetben!) előny. A szűk rekesz használata azonban határok közé van szorítva, amit figyelembe kell venni. Amennyiben nincs verőfényes napsütés, a szűk rekesznyílás alacsony expozíciót, tehát sötét képeket eredményez. Az expozíciót ilyenkor kétféleképpen lehet helyrebillenteni:

Első az érzékenység (ISO) növelése (a filmes gépek világában ez az érzékenyebb film használatát jelenti). Ez nem túl népszerű megoldás a digitális fotósok körében, ugyanis jelentősen rontja a képminőséget. A magasabb érzékenység bizonyos zavarokat okoz az érzékelő működésében, ami abban nyilvánul meg, hogy a kép grízes lesz, a színvilág lényegesen torzul és elvesznek a részletek. A nem profi gépekről általában elmondható, hogy ISO 200 fölé nem érdemes menni. A félprofi vagy profi tükörreflexes gépek esetében jobb a helyzet, de a fotósok itt is mindig a lehető legalacsonyabb érzékenységre törekednek. A technika jelenlegi állása mellett erre a problémára csak részmegoldást kínálnak a gyártók, minden digitális fényképezőgépben vannak automatikus zajszűrő rendszerek, amik ugyan teszik a dolgukat, de újabb károkat okoznak: lágyulnak a képek, elvesznek a részletek. Itt fontos megjegyezni, hogy a képzaj egyébként nagyon érdekes effektus lehet, melyet tudatosan is lehet használni, jelen cikk témája miatt azonban nemkívánatos jelenségnek tituláljuk.

Éppen ezért jobb a második megoldás, az exponálási idő növelése. Ezt az értéket növelhetjük, a legtöbb gép esetében fél, vagy akár 1 másodpercre is, azonban mozdulatlanul senki nem tud kézben fogni egy fényképezőgépet. 1/30 -nál hosszabb exponálási idő esetében nagy eséllyel fogunk bemozdult, mosott fotókat készíteni. Kevés fény esetében tehát a megoldás az állvány használata, vagy - amennyiben lehetséges - a gép megtámasztása. Ha nincs nálunk állvány, megfelelő gyakorlattal meg lehet próbálni megtalálni az optimális megoldást, és a lehető legjobb minőségű képet kicsikarni fényképezőgépünkből a rekesz, expozíciós idő és érzékenység megfelelő kombinálásával, a nagy mélységélesség érdekében.

Fontos megjegyezni, hogy sokan úgy komponálnak, hogy a távolságérzetének növelése érdekében szándékosan valamilyen jól kivehető közeli tárgyat, mondjuk egy belógó faágat is beleszerkesztenek a képbe. Azonban amennyiben a képben nincs ilyen elem, nem is mindig szükséges a lehető legnagyobb mélységélességre törekedni. Továbbá azt is tudni kell, hogy a mélységélesség a zoom optikák esetében nagylátószög állásban a legnagyobb. Ezek figyelembevételével, kevés fényben, állvány nélkül is lehet kombinálni a beállítás értékeivel és jó fotókat csinálni.


A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A fényképezőgép optikája, akár automata, akár manuális beállítás mellett is egyetlen pontra fókuszál, abszolút mélységélesség pedig nincs, ezért mosott részeket a legszűkebb rekesz beállítással is lehetséges produkálni. Még ha a fényképezőgépbe beépített tájkép motívumprogramot is használjuk, gyakran előfordul, hogy leggyakrabban a közeli, ritkábban a távoli képelemek homályosakká válnak. Ennek oka, hogy a fotós az autofókuszra hagyatkozott, amely azonban nem az ideális helyre fókuszált. Tájképek fotózásakor ugyanis a legtöbbször a kép közepén (ahova az autofókusz legtöbbször irányul) lévő elemek nagyon messze vannak. Ilyenkor fordul elő, hogy még a legszűkebb rekesz beállítása esetében is a közeli képelemek kiesnek a mélységélesség területéről.

Rekeszeléskor mindkét irányba, a fókuszponttól számítva távolra és közelre is egyszerre változik a mélységélesség. Az ideális megoldás a kézi élesség állítás. A keresőn vagy a képernyőn figyeljük a képet, és amint a közeli és távoli tárgyak egyaránt élesek, elértük az úgynevezett hiperfokális távolságot, exponálhatunk. Sok fényképezőgépen azonban nincs kézi élességállításra lehetőség, vagy a képernyő, főleg az elektromos átnézeti kereső gyenge minősége vagy kis mérete, vagy annak teljes hiánya szinte lehetetlenné teszi a pontos kézi beállítást. Probléma ilyenkor sincs, mert sikeresen lehet az autofókuszt is használni, azonban figyelembe kell venni, hogy a fókuszponttól számított mélységélesség a távoli illetve közeli irányba számított távolsága korántsem egyforma.

Ha a tőlünk számított mélységélességet nagyjából harmadoljuk, és a képen keresünk egy olyan pontot ami hozzánk közelebb eső harmadoló pont távolságánál helyezkedik el és oda irányítjuk az autofókuszt, valószínűleg teljes egészében éles képet fogunk készíteni, mivel a fókuszponthoz képest éppen így alakul a mélységélesség. Tájkép esetében ez a pont gyakran a kép alsó harmada környékén van, bár ez lehet teljesen máshol is, a tájtól függ. Ezt a beállítást a gyakorlatban leginkább a középpontosra beállított autofókusszal, először a képernyő közepével a fent említett pontra fókuszálva, az exponálógomb félig lenyomásával érhetjük el. Ilyenkor a gép fókuszál, majd ezután elmozdulhatunk, megkomponálhatjuk a képet és exponálhatunk. A fotósok nagy része egyébként más területeken is gyakran használja ezt a módszert, mert gyors és egyszerű.

A fent leírt általános módszerek ismeretével, a beállítások kombinációinak elsajátításával és megfelelő gyakorlattal közelebb kerülhetünk a célhoz, a tipikusnak nevezett, szép tájképfotó elkészítéséhez.

Népszerű videókamerák Már 19 900 Ft-tól!	Tükörreflexes fényképezőgépek Már 99 900 Ft-tól!
részletek »	részletek »