Az USA most jól beszólt az USA-nak, mi pedig röhögünk rajtuk. Remek szatíra egy olyan színészi alakítással, melyet egyhamar nem feledünk.

Hirdetés

Ez az átka az Oscar-szezonnak. Amerikában november-decemberben jönnek ki a díjra ácsingózó filmek, amikor még sok gyerek és egyéb kommersz film is akad, nálunk viszont az év eleji pangást akarják meglovagolni a díjesélyes filmekkel. Ennek az az el nem ítélhető hozadéka, hogy akárcsak tavaly, idén is azt veszi észre az olvasó, hogy a sok pozitív kritika közé csak alig-alig keveredik negatív. Ez persze nem baj, sőt, azonban nehogy valaki véletlenül téves következtetést vonjon le a hollywoodi filmek minőségét tekintve, hiszen látva az új filmek sajtóbemutatóit, sajnos jönni fog még kutyára dér, bármennyire is jó lenne csak remek filmeket látni.

A Charlie Wilson háborúja is egy tipikusan Oscarra tervezett film volt erős közönségvonzó erővel, azonban ezen erő megosztás miatt sajnos mindkét fronton kudarcot vallott: jelölést csak egyet kapott és az erősen amerikai téma ellenére az USA-ban sem aratott akkora sikert, melyre Tom Hanks neve predesztinálta volna. Bár a gyártó stúdiót minden bizonnyal nem érdekli, de ennek ellenére mégis öröm az ürömben, hogy hazánkban - nyilván a sztároknak köszönhetően - remekül nyitott az egyébként itthon kevéssé fogyasztott politikai szatíra műfajában brillírozó Charlie Wilson háborúja.


Az igaz történeten alapuló sztori az USA szovjetek elleni afganisztáni beavatkozásának politikai oldaláról szól és arról a hatalmas koppanásról, ami a válság befejeztével ide is elhallatszott. Charlie Wilson egyszerű kongresszusi képviselő, aki a korszellemnek megfelelően nőzik, kokózik és akiről úgy tartják, hogy a legtöbb, amit politikusi pályafutása alatt elért, hogy sikerült ötször újraválasztatnia magát. Charlie Wilsonnak szerencséje van, választókörzetének nincsenek igényei, így ő politikusként hol ide, hol oda szavaz, s éppen ezért úgy tartják róla, hogy ő az a képviselő, akinek a legtöbben lógnak egy szívességgel. Charlie Wilsonnak pedig a kevéssé hatékony amerikai beavatkozás böki a csőrét a szovjet-afgán háborúban, így úgy gondolja, hogy lép az ügyben.

Aki jártas a tévésorozatokban, az azonnal felszisszenhet az író neve láttán, hiszen Aaron Sorkin jegyzi a történetet, ami meg is előlegezi, hogy mit fogunk kapni: minden részletre kiterjedő képet a '80-as évek elejének amerikai politikájáról - és vitriolba mártott filmkockákat. Az elnök emberei és a Színfalak mögött című sorozatok sikeres írója a Charlie Wilson háborújában sem hazudtolja meg önmagát és lazán kigúnyolja az amerikai politikai viszonyokat. Egy olyan embert mutat be hősként, akinek aztán végképp semmi keresnivalója nem lenne a héroszok között. És teszi mindezt közben úgy, hogy a néző remekül szórakozik és felkacag az ironikus utalásokon és poénokon. (Az, hogy a politikusok fészkelődnek a nézőtéren, az egy dolog.)


És, ha már Sorkin, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy miközben a sokak által unalmasnak tartott politika a téma, mégis olyan briliáns jeleneteket sikerült összehozni, amelyek után a néző azon kapja magát, hogy nem is a saját, hanem a mellette ülő veszkócsizmás idegen tíz ujját nyalogatja. (Gus és Charlie első találkozása eszméletlen nagy, mint ahogy majdnem az összes jelenet, amelyben Gus szerepel.)

Természetesen muszáj szólnunk a szereplőkről. Tom Hanks, mint Charlie Wilson szokás szerint remek, azonban brillíroznia a karakternek köszönhetően mégis Philip Seymour Hoffmannak van lehetősége, mint ősprofi, full '80-as évekből szalajtott CIA-ügynök. Nyilván az Akadémiából mindenki azonnal utóbbihoz vágta volna az Oscart, csakhogy idén akadt egy Javier Bardem is. Julia Roberts-et a többség feledni fogja, pedig visszafogottan alakítja az amerikai politikára hatalmas befolyást gyakorló déli asszonyt (sajnos az ő és Hoffman eredeti hangja is odavész a szinkronban, utóbbié túlságosan is...), míg Amy Adams a Charlie Wilsonban sokkal bűbájosabb, mint a nemrég vetített Bűbájban.


A Charlie Wilson háborúja rém szórakoztató, remek filmélmény (élmény, igen, ez a jó szó). Nehogy elrettentsen valakit a politikai téma, ha kell, megemlítjük, hogy lövöldöznek is benne. Persze ha elfogulatlanul szemléljük, akkor elfogadhatjuk, hogy kimaradt az Oscar-szórásból: nem lesz belőle klasszikus, csak egy egyszerre könnyed és súlyos témákat taglaló mozifilm, mely néhol elveszik a részletekben, néhol viszont túlzottan lazán kezeli azokat. Aki a hosszas és talán kevésbé érdekes felvezetést át tudja szenvedni, az valószínűleg csatlakozni fog ezen véleményhez.

Remek humor, profi kikacsintások, aktuális áthallások és egy akkora Philip Seymour Hoffman, hogy azonnal visszasírjuk a 80-as éveket. És még mondja valaki, hogy nem az Egyesült Államok tudja legerősebben bírálni az Egyesült Államokat! Az meg, hogy Charlie Wilson pozitív vagy negatív hős, mára már kiderült.

Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése

Klikk a képre a nagyobb változathoz

Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War) magyarul beszélő amerikai vígjáték, 105 perc, 2007 Rendező: Mike Nichols Író: George Crile Forgatókönyvíró: Aaron Sorkin Zeneszerző: James Newton Howard Operatőr: Stephen Goldblatt Producer: Gary Goetzman, Tom Hanks Tom Hanks (Charlie Wilson) Julia Roberts (Joanne Herring) Philip Seymour Hoffman (Gust Avrakotos) Amy Adams (Bonnie) Rachel Nichols (Suzanne) Emily Blunt (Jane Liddle) Shiri Appleby (Jailbait)

Szélesvásznú TV-k Már 32 150 Ft-tól!	Házimozirendszerek Már 19 900 Ft-tól!
részletek »	részletek »