A Challenger katasztrófájáról szóló történetek tényszerűségüket tekintve erősen kétségesek, többnyire mítoszok, melyeket teljesen felesleges minden egyes évfordulón újra és újra felhozni.

Hirdetés

Húsz évvel ezelőtt televíziónézők milliói láthatták élő adásban a Challenger űrsikló felrobbanását repülése 73. másodpercében, véget vetve a küldetésnek és a fedélzeten tartózkodó hét űrhajós életének. A katasztrófa utóélete legalább olyan borzalmas volt, mint a baleset. Kiderült, hogy az űrhivatal politikai nyomásra, környezetvédelmi okokra hivatkozva egy gyengébb szigetelőt alkalmazott, sőt még a veszélyes időjárási körülmények közötti kilövést is bevállalta. Végül a NASA azzal vigasztalta magát, hogy minden határmezsgye veszélyeket rejt magában, és bizonyos fokig egy ilyen katasztrófát elkerülhetetlennek kell tekinteni.

Az emberek többsége így emlékszik a történtekre, részben vagy egészben. Legtöbbször így mondják el újra és újra a Challenger történetét a híradásokban, a nyilvános beszédeken, vagy a magánbeszélgetéseken. Az űrrepüléssel foglalkozó történészek azonban tudják, hogy az első bekezdésben leírtak tényszerűségüket tekintve valótlanok, vagy legalábbis erősen kétségesek, csupán mítoszok, melyeket teljesen felesleges minden egyes évfordulón újra és újra felhozni.



Az első tény, hogy alig látta valaki a történteket élőben. A repülés az amerikai kábeltelevíziózás kezdeti éveiben zajlott, és bár Christa McAuliffe, az első világűrbe utazó tanár miatt a NASA megoldotta a teljes küldetés műholdas közvetítését az iskolák számára, az emberek többsége még nem rendelkezett műholdvevőkkel. Ez magában nem is egy jelentős részlet, az viszont annál inkább, hogy az űrsikló nem robbant fel a szó megszokott értelmében, csupán a dokumentumfilmesek adták hozzá a felvételekhez egy robbanás hangját.

Valójában nem volt lökéshullám, nem volt detonáció. Akik a helyszínen kísérték végig a kilövést, hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy a hajtóművek morajlása megszűnt, az űrsikló üzemanyagtartálya folyékony oxigént és hidrogént okádva magából darabokra szakadt, hatalmas tűzgömböt hozva létre 14 000 méteren. A két szilárd hajtóanyagú gyorsító rakéta tovább működve, robbanástól sértetlenül kiemelkedett a felhőből. A Challenger, ahogy elszakadt a rakéta komponensektől, az oldalára fordult és széttépte a 2 Machos légáramlat. A különálló hajtóanyag tartályok felrobbantak, ekkor azonban az űrsikló már darabokban volt. A repülés és a legénység élete azonban nem ért véget a kritikus 73. másodpercben. Miután a Challenger széthullott, a darabok saját lendületüktől még felfelé mozogtak, elérve a közel 20 000 méteres magasságot, mielőtt visszahulltak volna.

A legénység kabinja 2 perc 45 másodperccel a katasztrófa bekövetkezte után csapódott a vízbe, a vizsgálatok szerint az űrhajósok egészen addig életben voltak. Az már egyáltalán nem világos, hogy eszméletüknél is voltak-e, vagy sem. Ha a kabin elvesztette nyomását, ami szinte biztos, akkor a légzés igen nehézzé vált, így a végső jelentés szerint "a legénység valószínűleg, de nem biztosan elvesztette eszméletét". Néhány, esetlegesen a felszállás előtti füst ellen védő légzőkészüléket aktiváltak a kabinban, ami óránkénti több mint 300 kilométeres sebességgel csapódott a vízbe. Az így keletkező közel 200 G erőhatás szétzúzta a szerkezetet, megsemmisítve mindent, ami odabent volt.

A két gyorsító rakéta valóban rendelkezett javításra szoruló hiányosságokkal, azonban ezek egyike sem volt különösebben veszélyes, ha a rakétákat megfelelően működtették, a hiányosságok pedig nem politikai beavatkozás eredményei voltak. A rakéták négy különálló szegmensből készültek, melyeket végpontjaikon rögzítettek egymáshoz. Az egyik ilyen illesztésnél kiszabaduló lángok semmisítették meg az űrsiklót. Bár kézenfekvő megoldásnak tűnt a négy rövid szegmens helyett egy hosszú alkalmazása, a hosszú gyorsítóknak gondjaik akadtak a biztonságos hajtóanyag feltöltéssel, a szállítással, valamint a kilövéshez való felállítással. A győztes kivitelező egy befolyásos Utah-i republikánus szenátor földije volt, a cég azonban mindenben megfelelt a NASA követelményeinek. Az illesztések többször is kifogtak a mérnökökön, ám a tesztelések során kielégítően működtek.



Szót kell ejteni az állítólagosan környezetvédelmi okokból gyengébbre lecserélt szigetelőről is, az eredeti ugyanis túl sok azbesztet tartalmazott. A csere azonban nem volt kihatással a katasztrófára és már a környezetvédelmi hatóság intézkedése előtt lezajlott, mivel már az eredeti anyaggal is voltak szigetelési problémák, amit egy másik, szintén azbeszt tartalmú ragacsra cseréltek. A keletkezett rések azonban nem az anyag, hanem az azt ellenőrző új procedúra rovására írandók. "Felfedeztük, hogy a szivárgási ellenőrzés okozhatta a veszélyes buborékokat az anyagban", írta Richard Feynman, a katasztrófát kivizsgáló testület tagja. A Challenger vesztét végeredményben azonban az O-gyűrű szigetelés alacsony hőmérsékleten való elégtelen teljesítménye okozta, amit egyáltalán nem cseréltek le.



A NASA-ra valóban egyre növekvő nyomás nehezedett, azonban ez nem politikai eredetű volt. Az indítást sorozatosan halasztották, a kilövés vezetőit pedig egyre inkább bosszantotta a média gúnyolódása. A kapkodás fő indíttatását azonban két, az űrsikló által pályára állítandó bolygószonda adta, melyek adott ütemtervvel rendelkeztek. A katasztrófa összességében elkerülhető lett volna, ha a NASA vezetői türelmesebbek és a mérnökök - akik tudatában voltak az O-gyűrűk problémájának - nem nyugszanak bele a dologba. Való igaz, hogy a kilövést rekord hidegben hajtották végre, nem is szólva az erős, nagy magasságú szelekről.

Ezek a körülmények döntően befolyásolták a küldetést, azonban kellő körültekintéssel és az űrhajózás szélsőségei által megkövetelt biztonsági előírások betartásával a katasztrófa nem következett volna be.

Laptopok Már 49 900 Ft-tól!	E-book olvasók Már 17 043 Ft-tól!	Tablet PC-k Már 23 140 Ft-tól!	LCD monitorok Már 19 800 Ft-tól!
részletek »	részletek »	részletek »	részletek »