A modern tengeralattjárók a haditengerészetek rejtett büszkeségei, egyetlen más fegyvernem sem ilyen zárt és titkolódzó a külvilág felé. Persze erre meg is van az okuk.

A tengeralattjárók hajdan nem voltak többek, mint olyan torpedóhajók, amelyek képesek voltak rövid időre - legtöbbször csak néhány órára - lemerülni a vízfelszín alá. Amikor telepeik lemerültek és levegőjük elfogyott mindenképpen a felszínre kellett emelkedniük, így ezen járművek természetes közege még a vízfelszín volt.

A II. világháború - ahogy szinte minden téren - a tengeralattjárók és a tengeralattjárókra vadászók terén is egyre újabb és újabb technikai vívmányokkal szolgált. A tengeralattjárók terén a legnagyobb változást a német XXI-es hajóosztály jelentette, amely első olyan típus volt, amely kifejezetten arra készült, hogy a víz alatt közelítse meg és támadja meg a célpontot. Ez többek között annyit tett, hogy a hajó alakját is erre a célra tervezték, sokkal áramvonalasabb és letisztultabb formába öntve alkották meg, mint elődeit. Részben ennek, részben pedig a hatalmas akkumulátortelepeinek köszönhetően a XXI-es osztály víz alatt már 17 csomós végsebességet is elérhetett, vagyis képes volt víz alá merülve is tartani egy kereskedelmi hajókonvoj sebességet, míg a korábbi tengeralattjárók legfeljebb 8 csomós sebességükkel erre képtelenek voltak.


A jelenleg múzeumként szolgáló XXI-es típusba tartozó német U-2540 - noha nagy lépés volt előre, túl későn készült el, hogy segítsen a náci Németországon
A tengeralattjárók hadviselését leginkább azonban a radar és a szonár megjelenése változtatta meg. A radar azért, mert a repülőgépekbe szerelt radarok megjelenésével a felszínen való tartózkodás életveszélyessé vált. A hangradar, vagy más néven a szonár pedig a víz alatt, illetve a felszínen úszó hajók által keltett zajokat fogják fel, és meghatározhatják, hogy ezek mely irányból érkeznek, így észlelve a célpontot. Az aktív hangradar azonban ennél is többre képes: egy erős hangimpulzust indít el a vízben és utána fülel, hogy ez megtörik-e valamiben, például egy tengeralattjáró testében. Az aktív hangradar előnye, hogy akkor is felderíthet egy célpontot, ha teljesen csendben van, ráadásul a hang terjedési sebessége által meghatározható a cél távolsága is.


Szonárkezelők kiképzése. Az operátor előtti képernyőn látható minden egyes zöld pont egy-egy hangforrást jelent, és neki kell kiszűrnie melyek a számára érdekeseket
A tengeralattjárókkal kapcsolatos következő nagy technikai ugrást az atomreaktor jelentette, amely szinte korlátlan idejű víz alatti tartózkodást tesz lehetővé. Segítségével a tengervízből elektrolízissel oxigént lehet előállítani, így a személyzet megfelelő levegő utánpótlása biztosítva van. Vagyis egy atom-tengeralattjáró esetén csak a fedélzeten lévő élelmiszer mennyisége és a személyzet állóképessége határozza meg, hogy meddig maradhat a hajó a víz alatt.


Egy nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró felépítése - Klikk a képre a nagyobb változathoz
Végső stratégiai fegyverré pedig akkor váltak a tengeralattjárók, amikor nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakétákkal fegyverezték fel őket az 1960-as években. Ezeknek a rakétahordozó tengeralattjáróknak annyi a dolguk, hogy a tenger mélyén észrevétlenül elrejtőzzenek, majd egy esetleges atomháború kitörésekor akár a vízfelszín alól is képesek pusztító csapást mérni a több ezer kilométerre lévő célpontokra. Az atom-meghajtású rakétahordozó-tengeralattjárók mind az öt atomnagyhatalom (az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína) arzenáljában megtalálhatóak, és a nukleáris elrettentés első számú eszközeivé, egyfajta ikonjaivá váltak.


A már lassan 10 éve készülő következő orosz rakétahordozó tengeralattjáró-típus, a Borej-osztály modellje. Az első egység vízre bocsátása 2006-2010 között várható
Természetesen ebből fakadóan egyben a vadász-tengeralattjárók első számú célpontjaivá váltak. A hideg háború idején a világ tengerei, első sorban az Északi-tenger a szovjet és a NATO tengeralattjárók macska-egér játékának színhelyei lettek. A ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók fejlesztése az utóbbi időben lelassult, a legtöbb állam csak az elavultabb hajóit váltja le, és a fő kritérium természetesen az, hogy még csendesebbek legyenek és még jobban elrejtőzhessenek a tengerek mélyén.