A kérdés kicsit faramucinak tűnhet, ám évtizedek óta vissza-visszatér, és mindig nagy vitákat vált ki még a szakértők között is, hogy mi a fontosabb, a nagy végsebesség és a könnyebb tömeg, vagy a jó terepjáró képesség.

Hirdetés

A lánctalp legnagyobb előnye a kerékkel szemben, hogy az adott súlyt nagyobb felületen osztja el, vagyis kisebb a talajnyomás, és minél kisebb a talajnyomás, a jármű annál jobban boldogul a laza, puha talajon, havon. A kerekes járművek viszont kitűnőek a műúton történő közlekedésre, nagyobb az elérhető sebesség. Ugyanakkor a lánctalpas járművek fordulóköre sokkal kisebb, legtöbbűk képes a sarkon fordulásra (amikor az egyik lánctalpat befékezik, míg a másik forog), egy részük pedig a helyben megfordulásra (amikor az egyik lánctalp előre, a másik hátra forog). Ráadásul akármilyen hihetetlen, a lánctalpas meghajtás kevesebb helyet igényel, mint a kerekes: azonos feltételek mellett akár kétszer-háromszor több belső helyet igényel egy öszkerékhajtásos jármű erőátvitele.

A lánctalp viszont hangos egy szerkezet, egy átlagos harckocsinál akár több mint egy kilométerről is meg lehet hallani a jellegzetes fémes-nyikorgó hangot. A gumikerekes jármű alacsonyabb fogyasztással bír és karbantartása is egyszerűbb, igaz, a kerekek sérülékeny jószágok, még akkor is, ha mindenféle ügyes trükkökkel igyekeznek defektmentes kerekeket készíteni (jellemzően valamilyen keménygumi-merevítést, illetve nitrogénnel töltött cellákat használnak). Egy 1988-as amerikai teszt konklúziója az volt, hogy egy harci járműnél 10 tonna alatt egyértelműen a kerék a jobb választás, viszont ahogy egyre nehezebb a jármű, egyre több előny mutatkozik a lánctalpnál, olyannyira, hogy 20 tonna felett csak akkor érdemes gumikerekes járművet építeni, ha évente csak egyszer kell elhagyni a kiépített utakat.


BMP-1-esek Csecsenföldön. A terepviszonyok miatt ezek jobban beváltak, mint a gumikerekes BTR-ek
Az elején kezdjük egy kis történelmi visszatekintéssel, hogy korábban hogy próbálták megoldani a dilemmát. Az első világháború előtt a szárazföldi harcjárművek két fajtája létezett: a páncélvonat, amely azonban a kötött pálya miatt elég sebezhető volt, és páncélautó, amely viszont csak jobb útviszonyok mellett tudott elboldogulni. Terepjárásra csak korlátozottan volt alkalmas, hiszen sok esetben még teljesen merev felfüggesztéssel rendelkezett, és vékony, tömörgumi kerekekkel. Az első világháborúban, 1916-ban megjelent harckocsi azonban alapjaiban változtatta meg a hadviselést. A mezőgazdasági gépekről származó lánctalp megfelelő terepjáró-képességet biztosított akár a bombatölcsérekkel és árokrendszerekkel átszőtt terepen is, és elbírta a nehéz páncélzat és a komoly fegyverzet tömegét.

A két világháború között (már ahol a gépesített harceszközöknek sikerült érvényesülniük) az lett az elfogadott nézet, hogy a harcjárművek lánctalppal rendelkezzenek, a keréknek legfeljebb a gyors felderítő járműveknél van létjogosultsága, hiszen a lánctalpas járművek végsebessége erősen korlátozott volt (sok típusnál még a 30 km/h-t sem haladta meg). Ennek megfelelően folytak a fejlesztések a legtöbb országban, és kerültek egymás után rendszerbe a főleg lánctalpas harckocsik. Némileg másképpen látta a problémát J. Walter Christie, aki az első világháború után olyan harcjárművön dolgozott, amely egyaránt közlekedhet kereken és lánctalpon. Ez a Christie M1928 és M1931 harckocsikban teljesedett ki. Az M1928 kerekes módban elérte a 112 km/h-s (!!!) végsebességet, de felszerelt lánctalppal is képes volt 68 km/h-s sebességre.


A Christie M1928 lánctalppal és kerékkel. Végsebessége 112 km/h volt
Az amerikai hadsereg azonban nem tartott rá igényt, viszont lecsapott rá a Szovjetunió, és megvásárolta a licencet, beépítve a meghajtási elvet a BT-sorozatú gyors harckocsikba. Később a harctéren ez az elgondolás csúfos kudarcot vallott: hiába voltak képesek a BT-harckocsik 70 km/h-s végsebességre, kerekes módban ahogy lehajtottak a kiépített útról szinte azonnal elakadtak, a nagy sebesség oltárán feláldozott páncélvédelem miatt pedig még a géppuskatűz is veszélyt jelentett rájuk.


Szovjet BT-7 gyors harckocsi. Máig rejtély, hogy miért erőltették a Christie-futóművet
egy olyan országban, ahol akkoriban alig voltak szilárd burkolatú utak...
A mérnökök szintén a kerekes és a lánctalpas meghajtás előnyeit próbálták ötvözni a féllánctalpas páncélozott harcjárművekben, mint amilyen az amerikai M2 és M3, ill. a német SdKfz 9/10 és SdKfz 250/­251/­253/­254 széria. Ezen páncélos járművek jól elboldogultak a laza talajon is, és kellő védelmet nyújtanak a kézifegyverekkel szemben. Egyeseket erős fegyverzettel is ellátták, tűztámogató feladatkörben alkalmazva őket. A féllánctalpasok a harctéren beváltak, de a második világháború után szépen lassan kikoptak, és helyüket inkább a lánctalpas lövészpáncélosok (pl. a szovjet BMP-1 vagy a nyugatnémet Marder) vagy a gumikerekes és lánctalpas páncélozott szállítójárművek (pl. az orosz BTR-152, BTR-60 vagy az amerikai M-113) vették át.


SdKfz 10 valahol a Szovjetunióban. Az ottani útviszonyokhoz bizony inkább ez illett
A hidegháborúban a harcvonalba kerülő páncélozott harcjárművek többsége nyugaton inkább lánctalpas volt, a varsói szerződés tagállamaiban pedig vegyesen lánctalpas és gumikerekes. A fő ütőerőt képviselő lánctalpas harckocsik helyzete megkérdőjelezhetetlen volt, a gumikerék továbbra is inkább csak a felderítő harcjárművek esetén került csak alkalmazásra. A változás szele nyugaton 1985-ben kezdett fújni, mikor az amerikai tengerészgyalogság (USMC) úgy döntött, hogy lecseréli az M-113 lánctalpas harcjárműveket a LAV gumikerekes járművekre.

Némileg mellékág, de meg kell említeni a légpárnás harcjárműveket, amelyek az 1960-as években jelentek meg, és elsősorban a partraszálló hadműveletekben, illetve mocsaras vidékeken járőrözésre (a vietnami háborúban az amerikai hadsereg és haditengerészet is használta) használják őket. Voltak tesztek a szárazföldi bevethetőséget illetőleg, de a terepjáró képességük nem volt kielégítő, teherbíró képességük korlátozott volt és a járműveket túl sérülékenyeknek találták - így szárazföldi alkalmazásra nem felelnek meg.


A finn Patria
Az 1990-es években a hidegháború lezárulása alaposan megbolygatta a katonai fejlesztések költségvetését és a fejlesztési irányokat. A hadseregekben erőteljes leépítésekbe fogtak, amelyek elsősorban a nehéz harceszközöket, a harckocsikat és a lánctalpas lövészpáncélosokat érintették. Nyugaton az M-113 (és hasonló, lánctalpas társainak) pótlására több program is elindult, mint a spanyol ASCOD, a svéd CV90, vagy az olasz Dardo Hitfist járműcsalád, ám leglátványosabb mégis a gumikerekes járművek fejlődése lett, mint a finn Patria, az olasz Puma, vagy az osztrák Pandur járműcsalád. A fegyverzet terén is a gumikerekes járművek léptek előre: a páncéltörő rakéták, automata aknavetők vagy légvédelmi rendszerek is inkább kerekes járművekre kerültek felszerelésre. Sőt, még gumikerekes páncélvadász járműre is van példa az olasz Centauro képében, amely 105 mm-es lövegével tekintélyes tűzerőt képvisel.


Tűzerő nyolc keréken: a Centauro
A gumikerekes harcjárművek térnyerése több okkal is magyarázható. Egyfelől olcsóbbak és egyszerűbbek, mint lánctalpas társaik, és ami az utóbbi időben egyre inkább hangoztatott tényező: könnyebbek. Ez utóbbi főleg a katonai eszközök újabb feladataiból adódik, ugyanis nagy, nyílt összecsapások egyre ritkábban adódnak, inkább a békefenntartói feladatok kerülnek előtérbe, ahova viszont oda kell szállítani a harceszközöket, és ott kell üzemeltetni őket. Márpedig a gumikerekes járművet könnyebb és olcsóbb odajuttatni, és kevesebb költséggel jár az üzembenntartása is. A nehéz harckocsik elleni egyik fő érv pedig a vállról indítható páncéltörő rakéták elterjedése és fejlődése kezd lenni, hiszen egy alig pár száz vagy pár ezer dolláros rakétával egyetlen ember is képes megsemmisíteni a több millió dolláros harci járművet.

Persze ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az ezek elleni védekezést kicsit elhanyagolták sok helyütt, mivel kiegészítő páncélzattal és aktív védelemmel felszerelve jóval nagyobb a harcjárművek túlélőképessége. Ezt most sietve igyekeznek pótolni. Például az amerikai hadsereg Izraelből rendelt kiegészítő (reaktív) páncélzatot az Irakban szolgáló M2 és M3 Bradley harcjárművekre, mivel az iraki ellenállók RPG-7V páncéltörő rakétái még a sokkal erősebb páncélzatú M1A1 harckocsikra is veszélyt jelentenek. Érdekes kérdés, hogy a harckocsikra miért nem rendeltek kiegészítő páncélzatot.

Furcsamód azonban azok az országok, amelyek hadserege komolyabb fegyveres összecsapásokban kellett, hogy részt vegyen, vagy fenyegetettsége állandó, ott a lánctalpas járművek továbbra is húzóerőt képviselnek. Nevezetesen az izraeli és az orosz hadseregről lehet elmondani, hogy a forró helyekre inkább a lánctalpasokat küldik szívesen, persze a vállról indítható páncéltörő rakéták elleni védekezésül kiegészítő páncélzatokkal felszerelve, legyen szó harckocsiról (Merkava vagy éppen T-80) vagy gyalogsági harcjárműről (Nagmash, Achzarit, vagy éppen BMD-2, BMP-2).


Zsákmányolt T-55-ösből átalakított gyalogsági harcjármű, az Achzarit
Érdekes, hogy az amerikai haderő másképpen látja, vagyis látta. Eric Shinseki tábornok vezetésével az amerikai hadsereg (US ARMY) úgy döntött, hogy egy könnyebb haderővé alakítja a jelenlegi nehézhaderőt, hogy minél hamarabb bevethető legyen, lehetőleg légi szállításra alapozva. Ezen célhoz a jelenlegi lánctalpas M1 harckocsik és M2/M3 gyalogsági harcjárművek helyett egy új, könnyű, gumikerekes járművel szerelnék fel a sereget. Ez lett a Stryker család, amelynek bele kell férnie egy C-130-as szállítógépbe, alaphelyzetben képesnek kell lennie megvédenie a személyzetet a 12,7 mm-es géppuskatűztől, és kiegészítő páncélzattal is felszerelhető kell legyen a vállról indítható rakéták elleni védelem céljából.

A tervek szerint a Stryker alapjain nyugszik a közeljövő amerikai hadserege, kezdve a páncélozott gyalogsági szállítójármű-változattól (Stryker ICV) egészen az önjáró löveg változatig (Stryker MGS) - már ha végigviszik a tervet. A Stryker ugyanis rövid úton a kritikusok fő célpontja lett, mert több téren sem igazán felel meg az elvárásoknak. Az ICV változat üresen is több mint 16, az MGS változat pedig 19 tonna, ráadásul alig férnek bele a legújabb és legnagyobb C-130-asba (ez a C-130J típus, és jelenleg még nincs túl sok belőle). Mindemellett fegyverzete - akár az orosz, akár az európai hasonló harcjárművekhez képest - gyenge. Az ICV változaton mindössze egy 12,7 mm-es géppuska vagy egy 40 mm-es gránátvető található, míg az orosz BTR-80A harcjárműveken - annak ellenére, hogy 4 tonnával könnyebb - egy 30 mm-es gépágyú és egy 7,62 mm-es géppuska van.


Stryker ICV Irakban. Figyelemre méltó az RPG-elhárító rácspáncél, valamint a jármű mérete
A páncéltörő rakéták elleni védelmet az Irakban szolgáló amerikai Stryker ICV-ken pl. egyelőre úgy oldják meg, hogy egy fémketrecet szerelnek a jármű köré, amely (remélhetőleg) megfogja, illetve idő előtt kisüti a rakétát. A kritikus hangok már csak azért sem igen halkulnak, mivel egy Stryker ICV ára jelenleg közel 3 millió dollár, és a sorozatgyártás belendülése után sem valószínű, hogy 2 millió alá menne. Viszonyításképpen a hasonló orosz járművek tizedennyibe, de még az európai vetélytársak is fele ennyibe kerülnek. Az eddigi tapasztalatok után viszont már elvetették a könnyű haderőt, és a Stryker Brigade-eket is afféle köztes erőnek szeretnék bepozícionálni.


Tűzijáték Stryker MGS módra. Sajnos a reakcióerők olyan nagyok, és a jármű olyan könnyű, hogy lövéskor a személyzetét alaposan szétrázza
Hogy mennyire váltak be a kerekes járművek a közelmúltban? Pár példa: Boszniában a kerekes járművek amíg a kiépített utakon kellett haladni, kitűnően helyt álltak. Amint azonban letértek az útról, és sárral vagy hóval találkoztak, szinte folyamatosan el-elakadtak úgy, hogy nem egy esetben csak harckocsi vagy harckocsimentő jármű tudta kiszabadítani őket. Az ausztrál békefenntartók kelet-timori missziójukba megérkezve rövid úton tapasztalták, hogy a kerekes LAV járműveik nem birkóznak meg a terepviszonyokkal és a sárral, ezért rövid úton utánuk küldték a korábban selejtezésre szánt lánctalpas M113-asokat.

Az iraki háborúban a Stryker-ekkel kapcsolatban szabályos nyilatkozatháború robbant ki. Személyzetük szerint olyan jók, hogy álmodni sem lehetne szebbet, egyesek azonban egy kétségbe vonják ezt, és felemlegetik az első Stryker egység egyik tisztje, Chuck Hodges őrnagy szavait: "Ez nem harcjármű. Ez egy szállító jármű". Irakban ugyanakkor a városok ostrománál (pl. Fallúdzsa) mind a tengerészgyalogság, mind a hadsereg előnyben részesítette a lánctalpas egységeket - egyszerűen azért, mert komolyabb páncélzattal és tűzerővel rendelkeztek... Lehet, hogy Shinseki tábornok tévedett, amikor a Stryker harcjárművekre akarta áthelyezni a hangsúlyt?

Ami a magyar viszonyokat illeti, az MH nemrég kivonta a BMP-1 lövészpáncélosokat, így a továbbiakban a gyalogsági egységeknél csak a BTR-80 lesz rendszerben. A haderőreform keretében egyetlen harckocsizó zászlóalj maradt, a Hunyadi Mátyás hk. zászlóalj, elvileg 58 db T-72M1 harckocsival. Elmondhatjuk, hogy itthon a gumikerék kiütéssel győzött.


Magyar BMP-1. Már csak emlék
A jövő

Jelenleg a legkomolyabb harcjármű-fejlesztés az amerikai hadsereg FCS (Future Combat System, azaz kb. a Jövő Harci Rendszere) programja, ami az egész seregre kiterjed, kezdve a kézifegyverektől a harcjárműveken át a távirányított járművekig mindenre. Az FCS program harcjárművei majd azonos alvázra épülnek fel, a különféle feladatokhoz (gyalogsági harcjármű, tűztámogató harcjármű, felderítő harcjármű, parancsnoki harcjármű, lőszerszállító harcjármű, stb.) más-más felépítmény kerül rá.

Ami egységes, hogy a légi szállíthatóság miatt nem lehetnek nehezebbek, mint 16 tonna, és hibrid meghajtással (dízel-elektromos) kell rendelkezniük. Úgy döntöttek, hogy két prototípust készítenek, egyet 8 gumikerékkel (FCS-W), és egyet lánctalppal (FCS-T). Jelenleg mindkét változat tesztelése folyik, hogy utána bizonyosan a legjobb megoldást válasszák. Az FCS-W műúton 120, terepen 67 km/h-s sebességre képes, az FCS-T esetén ugyanez 90 és 64 km/h. A döntés elvileg a közeljövőben várható, de a hírek szerint a lánctalpas változat áll jobban...


Az FCS-T és az FCS-W, a lánctalp és a kerék sokadik összecsapása
A tengerészgyalogság egyelőre megmarad az M1A1 és LAV harcjárműveinél, de 2015 körül ezeket már le kell váltani, ezért elkezdte a saját jövőbeni járműcsaládjának fejlesztését, amit jelenleg MEFFV-nek (Marine Expeditionary Family of Fighting Vehicles) neveznek. Említést érdemel, hogy a fantáziarajzokon egy kerék-lánctalp átmenet látható - hasonlóan a korábban említett Christie tankhoz, itt is lehet kerék ill. lánctalp üzemmódban haladni. Az MEFFV az FCS-vel azonos, hibrid erőforrást kap, de könnyebbnek kell lennie annál, a kitűzött tömege mindössze 10 tonna.


Az MEFFV koncepció kulcseleme a modulszerű felépítés
Európában jelenleg nehéz harcjármű fejlesztés csak a jelenlegi harckocsik feljavítására szolgáló irányzattal foglalkozik (pl. a francia Leclerc 2010). Inkább a könnyű járművek fejlesztése folyik, és főként a kerekes változatok élveznek előnyt. A jelenlegi legnagyobb szabású fejlesztés a holland-német Boxer terv, amelyben eredetileg az angolok is részt vettek, de 2002-ben kiszálltak, hogy saját (feltehetően lánctalpas) járműcsaládot hozzanak létre. A Boxer érdekessége, hogy prioritást kapott Németországban a lánctalpas Marder-utóddal, a Pumával szemben, noha a német hadsereg továbbra is igényt tart egy nehéz, erős páncélzattal felszerelt, a harckocsikkal együtt mozogni képes lövészpáncélosra. Tehát náluk legalábbis a kerék és a lánctalp továbbra is ugyanannyira fontos. A legtöbb ország ugyanakkor fontosabbnak tartja a viszonylag könnyű, légi szállításra optimalizált, általában kerekes harcjárműveket (pl. a Francia VBCI).


A holland-német Boxer harcjármű, az alsó képen pedig az, aminek bele kell férnie
A kerék és a lánctalp annyira bevált és kiforrott, hogy a közeljövőben aligha fogja bármi is kiváltani. A légpárnások terepjáró képessége nem kielégítő, teherbírásuk túl kicsi, ezért szárazföldi használatuk a közeljövőben továbbra is csak mocsaras vidékekre korlátozódhat. A lábakkal rendelkező járművek (lépegetők) egyelőre még kísérleti stádiumban vannak, de a jelenlegi szinten lévő lépegető-technológiával csak nagyon türelmes ellenfeleket lenne érdemes megtámadni. Haladási sebességük az első világháborús harckocsikéhoz mérhető - igaz olyan terepen is átsétálnak, ahol egy jobb érzésű harckocsizó simán hátraarcot parancsolna.


A Plustech Oy - TimberJack kísérleti, lépegető fakitermelő gépe. Ha a technológia egyszer kiforrja magát, több mint valószínű, hogy a harctéren is feltűnik

Laptopok Már 49 900 Ft-tól!	E-book olvasók Már 17 043 Ft-tól!	Tablet PC-k Már 23 140 Ft-tól!	LCD monitorok Már 19 800 Ft-tól!
részletek »	részletek »	részletek »	részletek »