Két, víz tetején lubickoló mélytengeri búvárt bámulni szűk másfél órán át? Első ránézésre nem tűnik valami izgalmasnak. Azonban máris érdekesebb a történet, ha véletlenül felejtették ott őket a nyílt tengeren, s amellett, hogy nincs hová kimászni, vérszomjas cápák is megjelennek a színen harapnivaló után kutatva. A Nyílt Tengeren valódi cápamese, de a forgatókönyvet ezúttal az élet írta.

Hirdetés

A szubjektív kamera újrafelfedezése valahol a Blair Witch Project környékén kezdődött. Ki ne emlékezne az izgága képsorokra, s az operatőr fülünkbe fújtató, ziháló lélegzésére a fiatal boszorkánykutató csoport történetében, amit - bár a jól kitervelt megtévesztésre azóta fény derült - máig tömegek sorolnak a legfélelmetesebb darabok közé.

Azóta a világ azonban sokat változott: kibújt a zsákból egy egész, (kizárólag szubjektív kamerára építő) dogmamozgalom (Dogville, Olasz nyelv kezdőknek), és a forma bontó független filmek is előszeretettel alkalmazzák ezt a megoldást tiltakozásul a kialakult, stabil beállításokkal dolgozó (hagyományos) megjelenítés egyeduralmával szemben (Tizenhárom, Pieces of April).


Az instabil kamera egyik legfőbb és leghatásosabb kiaknázási területe mégis a bizonytalanág-érzés megjelenítésében és közvetítésében, valamint az ebből fakadó félelemkeltésben van. Az ezzel dolgozó Nyílt tengeren célja sem titkolt: az ábrázolt történetben megírt borzalmakat kívánja átélhetőbbé tenni, közelebb hozni a nézőközönséghez e stílus alkalmazása által.

Amit azonban a Blair Witch 1998-ban a valóság imitálásának eszközéül használt, az az Open Waterben egy megtörtént eset életszerű leképzésének eszköze. A Nyílt Tengeren ennek megfelelően nem árul gumicukorkát és kápráztató pixelvilágot. Nem kenyere a mellébeszélés, célratörő, ám pontosan dokumentáló jellege már a történet elején megmutatkozik. A stilizált párbeszédek helyett a történet előrevitele szempontjából lényeges életjeleneteket rögzítő kamera fókuszában egy fiatal házaspárt ismerhetünk meg, akik stresszes, nagyvárosi életük elől egy hétre trópusi környezetbe menekülnek. Daniel és Susan átlagos amerikai fiatalok, jellemükből nem ismerünk meg sokat, a dokumentarista megjelenítés nem is kíván többet adni a látottaknál.


A történéseket az indulás perceitől kísérjük nyomon; kicsit olyan az érzésünk az egész filmmel, mintha egy ismeretlen család házi videójának képkockái peregnének a szemünk előtt. Az első hosszabb jelenetnél a pihenés perceit megélő pár lefekvéshez készülődik, és beszélgetésükből tudjuk meg, hogy másnap turistáknak szervezett mélytengeri búvártúrára indulnak. Egy snittel később a hajón pedig máris a készülődésnek lehetünk tanúi, süvít a szél a hideg tengeren, a helyi túraszervező instrukcióit halljuk. Búvárok ugrálnak a vízbe, a kamera hirtelen néhány árnyalattal kékebb lesz: Danielt és Susant a víz alá is elkísérjük. Egy szerencsétlen véletlen folytán azonban a felszínre felbukó két búvár már csak az egyre távolodó hajó körvonalait látja, s megkezdődik a nem egészen egy napig tartó kálvária.

Chris Kentis rendező több fesztiválon is sikerrel vetített, 2003-ban készült filmjének erénye, egyben a hátránya is. A valósághoz való teljes hűségből kifolyólag sem látványos, digitális cápaakciókat (Deep Blue Sea) nem látunk, sem pedig óriási, acélhuzalból összecsévélt cápa makettek nem töltik be a mozivásznat. A feszültségkeltés sem szögezi a moziszékhez a kedves (főleg az edzettebb) mozilátogatót. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha a rendező sem nem színezi a történteket, sem nem a jellemek oldaláról közelít, akkor mi marad a filmből?


A válasz vélhetőleg a rendező szándékát is jelöli: az izzadságcseppeket jelen esetben az okozza, hogy (bár nem is szépítve, de nem is rondítva) egy hasonló szituáció forgatókönyve valószínűleg így játszódna le velünk is hasonló helyzetben. Hisz nem kell a cápáknak látványosan és hirtelen támadó, féktelen zabálási dühvel megáldott fenevadaknak lenniük ahhoz, hogy a vért is megfagyasszák az emberben, és nem kell végtagoknak sem úszkálniuk a vértől vörösre festett vízben ahhoz, hogy törékeny emberi testünk pótolhatatlan veszteségeket szenvedjen.

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy minden esetben erényére válik-e egy mozifilmnek, ha a megjelenítésben a mesterséges, forgatókönyv-centrikus történet-egyengetési eszközök elvetésre kerülnek, a végtermék pedig teljesen dokumentumfilmszerű lesz? Egy Blair Witch jellegű történetnél, (ami azzal az ígérettel csajta a moziba a kedves nézőt, hogy valami sosem látott dolgot fog mutatni,) kétségkívül a megjeleníteni kívánt nem létezőt, a boszorkány-rém valóságérzetét erősíti. Az Open Waternél a túlzott valósághűség azonban többnyire csupán azt a hatást éri el, hogy egy Discovery Channelen látott, este nyolctól kezdődő, 79 perces dokumentumfilmként értelmezzük a történéseket. Hidegen, tárgyilagosan és érzelemmentesen, ahogy a kamera teszi.


A dokumentumfilm ugyanis merőben máshogy felépülő műfaj, ennek a filmnek a fő baja pedig éppen a félvérségéből ered. Ha dokumentumfilmként tekintünk rá, akkor a mozifilmes elemei és a megtörtént eseményeken esett változtatások teszik hiteltelenné, ha pedig mozifilmként, akkor mindent elmond, hogy a rövid játékidő ellenére mégis vontatottnak érezzük (egyébként Gus van Sant, egy iskolalövöldözést feldolgozó-rekonstruáló, Elefánt c. filmje ugyanebbe a hibába esik.)

A Nyílt tengeren kétségkívüli érdeme, hogy egy szokatlan stílussal újít, s egyben élharcosa a szubjektív kamerát alkalmazó filmes megjelenítés térhódításának is. A végeredmény azonban egy a meggyőzőtől nagyon messze álló hibrid, ami után az ember ha kijön a moziból, elsőként valószínűleg ez fogalmazódik meg benne: "Szép, szép, de most tényleg ennyi?"

Nyílt tengeren (Open Water) Rendező: Chris Kentis Forgatókönyvíró: Chris Kentis Operatőr: Chris Kentis, Laura Lau Zene: Graeme Revell Producer: Laura Lau, Estelle Lau Vágó: Chris Kentis Szereplők: Blanchard Ryan (Susan) Daniel Travis (Daniel) Saul Stein (Seth) Estelle Lau (Estelle) Michael E. Williamson (Davis) Christina Zenarro (Linda) John Charles (Junior)